Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar történet II.

2012.05.30


                 I. / MAGYAR TÖRTÉNET

                          Hadúr

Sok nagy dolgot csempészett a mendemonda a nemzetek történetébe; de akkorát egyikébe sem, mint a mienkbe. Nekünk a mendemonda - istent adott. Ez a reánk tukmált égi felség a Hadúr: "a magyarok istene a kereszténység befogadása előtt" - írja BALLAGI MÓR A magyar nyelv teljes szótárában (Budapest, 1873), és ugyanezt mondja akárhány régibb, de azért mindmáig közkézen forgó iskolai históriánk is.

Hadúr kétség nélkül a legfiatalabb isten a világon. Alig hetvenkét esztendős. Mert 1823-ban adta ki IGAZ SÁMUEL a Hébe zsebkönyvet, melyben közzé lett Aranyosrákosi Székely Sándor (sz. 1797, † 1854) A székelyek Erdélyben című hároménekes hőskölteménye; e kis eposz I. énekének 80. sorában jelenik meg ugyanis elsőben az új-régi isten:

"Zágon, Haddúrnak Fő-Papja, beszélleni így kezd."

A mendemondák szinte babonás humora intézte talán, hogy a merész istenalkotó épp törhetetlen monoteista unitárius lelkipásztor legyen. Holott a jó SZÉKELY SÁNDORnak esze ágában sem volt reánk istent tukmálni. Az ő, versmérték kedvéért két d-vel írott Haddúrja nem egyéb a krónikáinkban emlegetett és a népnyelvben ma is élő "magyarok istenénél"; az érdemes poéta csak a nevet gyártotta, nem a fogalmat. A Haddúr talán feledésbe is merül, ha VÖRÖSMARTY MIHÁLY a Zalán futásába (1826) át nem kölcsönzi, mint saját költésű magyar mitológiájának főalakját, ellenlábasává tevén az Ármányt, a gonosz istenséget. Az ármányosból a neológia szócsonkítása révén keletkezett Ármány csak a nyelvészeknek adott dolgot; az úgynevezett perzsa ahrimanban keresték etimonját. És bár a Magyar Tudományos Akadémia Nagyszótára (1862) határozottan mondja róla: "őseink által a pogány hittel behozott régi szó, mely gonosz szellemet, ártalmas istent jelent, ki minden jót gátolni törekszik", a közfelfogás nem fogadta mitológiánkba, mint a Hadurat. [...]

Buda és Etzelburg

A hun történet tele van nevekből kiinduló mendemondákkal. Ilyen az is, hogy Etele király székhelye Óbuda volt, melyet előbb Sicambriának neveztek, Eteléről azonban a németek Etele várának, Etzelburgnak kezdték hívni, ellenben a hunok testvéréről, Budáról nevezték el, miért is Etele féltékeny lett Budára s megölette. A monda kiindulási pontja az Etzelburg név, melynek ó-német alakja Aziloburg vagy Azilburg volt. Ez pedig nem egyéb, mint az ősi Aquincum névnek az elnémetesítése. Aquincumot már az V. század második felében élt Sidonius Apollinaris Acingónak írja, amiből kitűnik, hogy a latin köznyelv ekkor már elejtette a szóvégi s, m betűket s az e és i előtti k már c-nek hangzott. Ezt az Acingo formát vették át a népvándorláskor a germánok, s lett a névből Acingoburg, Acinburg, később pedig összezavarva Attila nevének germán alakjával: Azilburg. Az egykori nagyváros romjai aztán könnyen fölkelthették azt a gondolatot, hogy a város csakugyan Attila királyi székhelye volt, s a kiemelkedő romok palotájának a maradványai. A monda további fejlődése aztán Attila testvérében, kinek a magyarok a nálunk nagyon elterjedt Buda nevet adták, talán a históriai Blida név hun alakjának (Bilida, Buluda, Bulda) valamely változatát őrizvén meg, Óbuda magyar elnevezésének magyarázatát is megtalálta. A két név azonban semmiképp sem függ össze; Bud, Buda mint helynév Csehországban és más szláv vidéken gyakran előfordul, s alighanem összefügg a német Baute szóval, mely épületféle jelentéssel buda s a szlávos butik alakban a magyarba is átjött, úgy látszik, a germánok vagy szlávok valamelyik nagyobb aquincumi épületmaradványt nevezték el Budának, melyet aztán a magyarság később az egész városra átruházott. Mi szolgáltatott okot a magyar krónikák amaz állítására, hogy Budát előbb Sicambriának nevezték; bajos megállapítani. A régészeti kutatások meghazudtolták BONFINI felfogását, aki szerint a rómaiak idejében Sicamber törzsbeli germán csapatok tanyáztak Óbudán, s tőlük vette a város e nevet; sőt ma már abban sem kételkedhetünk, hogy az a római feliratos emlék, melyre állításának bizonyítása végett hivatkozik, az ő koholmánya. A Sicambria név mindenesetre frank forrásra vezethető vissza, s nem lehetetlen, hogy azok a germánok, kiket a magyarok Óbudán találtak a honfoglalás idején, Nagy Károly hódításai után frank földről vándoroltak Pannóniába.
[...]

A nyereg alatt puhított hús

Gyakran halljuk emlegetni, hogy a honfoglaló magyarok, az egykorú idegen krónikások szerint, a nyereg alatt puhították meg a nyers húst, s úgy ették meg. Ez tévedés; ilyet nem állított Árpád magyarjairól senki. De a hunokról írja a IV. századbeli AMMIANUS MARCELLINUS, hogy a tűz használatát nem ismerik, s csupán gyökerekkel és főleg nyers hússal táplálkoznak, melyet testök melegével combjuk és a ló háta között "főznek meg". NAGY GÉZA az Athenaeum Millenniumi Történetében (I. k. CCC. l.) azt mondja, hogy ez világos túlzás. "Egészen más jelentősége lehet e szokásnak. Úgy látszik, már a hunok is értettek ahhoz, amit ezer évvel később Villani írt a magyarokról, hogy a húst nemcsak friss állapotban tudták fölhasználni, hanem kiszárítva is, és magukkal hordva, sok ideig konzerválták." GIOVANNI VILLANI, a XIV. századbeli firenzei író, a korabeli magyarokról azt jegyzi föl, hogy a marha húsát nagy üstökben megfőzik. "Mikor jól megfőtt, leszedik a csontról, besózzák és kemencében vagy másképp megszárítják; mikor pedig megszáradt, porrá zúzzák, és ily módon élnek vele: nagy sereggel járva a pusztákon, hol semmi eleség sincs, kazánokat és üstöket hordanak magukkal; és mindenkinek van egy zacskó ilyen pora. Fejedelmök is sokat vitet utánok szekéren. Ha vízhez érnek, leszállnak a lóról, vizet forralnak, és a vitézek száma szerint olyan port tesznek bele. A por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna benne. Ez eledelnek nagy a tápláló ereje: egy kevés kenyérrel vagy anélkül is, erőt ad az embernek. Nem csoda hát, ha olyan nagy sokaságban és olyan hosszú ideig járnak a pusztán, hol nem találni semmit; mert lovaik füvet és szénát esznek, ők meg ilyen porrátört húst." MARCZALI HENRIK az Athenaeum Millenniumi Történetében (I. k. 57. l.) erre azt jegyzi meg: "A flórenci író a XIV. századi magyarokról ír ugyan, de világos, hogy ez élelmezésnek a régi pusztai hazában keletkezett a használata. Montaigne híres Essay-jeiben megemlíti, hogy az ő korában a török katonák szoktak magokkal vinni húsporral tölt zacskót. Vámbéry fölteszi, hogy a török népeknek volt valami konzervféléjük húsból, de ez adatokat nem ismeri. Meglehet, hogy ennek a húspornak tokány volt a neve."

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.