Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar történet V.

2012.05.30

       Könyves Kálmán és a boszorkányok

Hitt-e Könyves Kálmán királyunk a boszorkányokban?

Erre a kérdésre persze minden írástudó azt feleli: Már hogyan hitt volna, mikor híres törvénye világosan rendeli: "de strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat" - boszorkányok ellen pedig, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen.

Középkori bölcs királyunknak e felvilágosodott törvénye azonban csak fél érdem; mert ma már bizonyosan tudjuk, hogy Könyves Kálmán csupán a boszorkányok bizonyos fajtáját tagadta a strigában; amaz idők általános boszorkányhite alól ő sem vonhatta ki magát. Tulajdon abban a dekrétumában, melyben az idézett híres tétel van, a 60. bekezdés úgy szól, hogy az esperes és az ispán hírével, tudtával rontóknak találtak (malefici) elítélendők. A Kálmán idejében tartott esztergomi első zsinat határozatainak 50. bekezdése szerint, ha valakire, akit rontással (maleficium) vádolnak, reá bizonyosodik a dolog, a törvények szerint bűnhődjék.

Eldöntendő: mit jelent a maleficus, malefica és maleficium, s mit a striga. - A középkori latinságban a boszorkányok, rontók, bűbájosok, kantairesek neve mindig maleficus, incantator vagy veneficus, esetenkint nőnemű alakjában. Szent István törvényei (II. könyv, 31. és 32. fejezet) ezekre nézve igen keményen intézkednek, azt rendelvén, hogy a rontó átadandó a megrontást szenvedett rokonainak, akik tetszésök szerint büntethetik meg őt. Szent István törvénye megemlékszik még a hamuból vagy egyébből jövendölőkről is (sortilegi). Ezekkel már sokkal enyhébben bánik el, csak azt rendeli, hogy a püspökök megkorbácsoltassák őket. Szent István törvényei a strigát külön, harmadik kategóriába helyezik, és azt mondják ki rá, hogy mikor első esetben kapják rajta a bűnön, eklézsián vezekeljen, böjtöljön, és a paptól hitet tanuljon; ha másodízben vétkezik, ismét böjtöljön, böjt után pedig a templom megtüzesített kulcsát keresztalakban nyomják mellére, homlokára és lapockája közé, azután menjen haza. Ha pedig harmadszor is visszaesik, akkor át kell őt adni a bíráknak.

Szent Lászlónak törvénye (I. könyv 34. fejezet) a strigákat a meretrixekkel helyezi egy sorba, és azt rendeli, hogy a püspök tetszése szerint ítélje el őket. Minek tartotta az egyházi és világi törvény a strigákat? Az adatok abban megegyeznek, hogy a striga bűvös erővel állatalakot ölt; de a VII. és VIII. századbeliek elágaznak abban, hogy a magát fenevaddá változtatott bűvös fölfalja az embereket. A rómaiak ugyan azt hitték, hogy a striga éjjel kiszívja az emberek vérét, húsát pedig megeszi. (Ez a vámpír-babona eredete.) A frank lex salica úgy rendelkezik, hogy ha egy striga megevett egy embert és reá bizonyosodik, 8000 denárt, vagyis 200 arany solidus bírságot fizet. (Vagyis annyit, amennyit a gyilkosságot elkövető szabad ember.)

A strigákra vonatkozó hitet később minden egyházi törvény vétkes babonának bélyegzi. A 785-ben tartott paderborni zsinat kimondta, hogy halált szenvedjen, aki az ördögtől elvakítva, pogánymódra azt hiszi, hogy valaki striga lehet, s ezért valakit megéget. Nagy Károly e határozatot megerősítette, s a frank egyházban ez a törvény uralkodott a következő századokban is. Ugyanígy beszél az úgynevezett ancyrai zsinat 900 körül keletkezett Kanon Episcopija, mely kimondja, hogy csakis a pogánynál rosszabb hitetlen tarthatja valónak azt, hogy valamely teremtés isten akarata nélkül más alakot vehessen föl, mint amellyel ura teremtője fölruházta. A Kanon Episcopi kiközösíti azokat, akik az éjjel járó asszonyokban hisznek. S ezek a rendelkezések fönnmaradtak egész a XIII. századig.

Lehetetlen, hogy Szent István csak olyan, aránylag enyhe büntetést mérjen a strigákra, ha az ő idejében is még az a hit él, hogy ezek a varázslók fenevadakká változván, eleven embereket falnak föl.[8] A teológiai műveltségű Könyves Kálmán egyszerűen az egyház, valamint a frank és lombard törvények felfogását követi, midőn a strigák létét tagadja. A boszorkányokban, ismétlem, hitt, mert hiszen dekrétuma a rontás megbüntetéséről intézkedik. Az tagadhatatlan, hogy ebben is józan, mert a boszorkánypörökben a vizsgálatot félig kiveszi a papi kézből, ahol addig volt, és az esperes mellett részben az ispánra bízza. Milyen volt Könyves Kálmán idejében a strigákra vonatkozó babona, meghatározni alig lehet; de a striga, stryx etimonja a szorongató, fojtogató értelem felé tereli sejtésünket; nem lehet egészen alaptalan tehát az a találgatás, mely szerint a striga a tudatlan nép hitében akkor már csak olyan bűbájos nő volt, aki éjszakának idején állat-alakot öltve, szorongatni jár az alvókat; vagyis a dolog nem egyéb, mint a még napjainkban is hívőkre találó lidércnyomás. A mi fölvilágosodott Könyves Kálmán királyunk tehát nyilván a lidércekre mondotta, hogy, mert nincsenek, vizsgálat alá nem vonhatók.

                              Bánk bán

KATONA JÓZSEF Bánk bánja tudvalevőleg nem egészen a történet Bánk bánja. A mendemonda szerint Bánk bán, II. Endre idejében az ország nádorispánja, megölte Gertrúd királynét, ki elősegítette és pártolta testvére, állítólag Ottó meráni herceg, parázna erőszakját a nádorispán felesége, Melinda ellen; így fogta fel és dolgozta ki ezt KATONA is. A történelem azonban más színben tünteti föl Bánkot. Gertrúd meggyilkolása nem volt a bán magánbosszújának műve; a királynét nem is ő ölte meg, hanem Péter, Imre alatt országbíró és szolnoki ispán, Endre alatt a királyné udvarbírája s előbb csanádi, majd bácsi ispán. Ez a királynégyilkosság inkább politikai bosszú műve, nem első és nem utolsó nyilvánulása a nemzet elégedetlenségének Endre kormányzása alatt. A király bátor, sőt vakmerő, de egyszersmind ingadozó, és nem önálló ember létére, szertelen sok befolyást engedett az ország kormányzása körül első nejének, Gertrúd meráni hercegleánynak, akit nagyon szeretett, de szomorú halála után könnyelmű, sőt léha természeténél fogva könnyen meg is vigasztalódott.

Gertrúd királyné, aki talán elsőként rendszeresítette Magyarországon a "Sippenwirtschaftot",[9] egész pereputtyát az országba hozta, és jövedelmező állásokba helyezte. Főleg negyedik testvérét, Berchtold nagyprépostot, egy huszonöt éves és egyházi dolgokban fölöttébb járatlan fiatalembert halmozott el kitüntetésekkel; 1206-ban a kalocsai érseki székbe ültette, majd vajdává, bánná, bácsi és bodrogi főispánná tette. Gertrúd persze nemcsak erről a testvéréről gondoskodott, hanem a többiről is, aminthogy kiváló karaktervonása az, hogy övéi és a velök jött német kalandorok számára halomra gyűjtötte a kincseket. Ottó, testvére, aki a hagyomány szerint Melindát meggyalázta volna, alkalmasint sohasem is járt Magyarországon. Az érdemes hazafiak mellőzése (úgy látszik, 1211 után Péter ispán is ezek közé tartozott) nagy elkeseredést szült. Különben is az idegenek, de főleg a németek kegyelése sohasem volt nálunk népszerű dolog; a jövevények viselkedése is aligha volt olyan, hogy csillapította volna az ellenszenvet, sőt bizonyára fokozta. Mindezek közreműködtek abban, hogy összeesküvés keletkezett e visszás állapotok megalkotója, a királyné ellen. Ez összeesküvésnek egyik főrészese volt az esztergomi érsek, János, akinek jövedelmét és hatalmát a kalocsai érsek, Berchtold, ugyancsak megdézsmálta. Tudott az összeesküvésről a nádorispán, a Bor nemzetségéből való Bánk is, aki 1211-ben ült Lébényi Póth után a nádori székben, továbbá veje, a Tököle nembeli Simon, sárosi és beregi, s egy másik, a Kacsics nembeli Simon nógrádi birtokos úr és az utóbbinak testvére, Mihály, aki Berchtold után 1211-től 1212-ig bán lett a Dráván túl. Az összeesküvés 1213 őszén tört ki, mialatt Endre Galíciában harcolt. A királyné Berchtold érsek és Leopold ausztriai herceg társaságában a Vértes hegyekben, a pilisi erdőkben járt valószínűleg vadászni, amikor - talán szeptember 28-án - az összeesküvők rátörtek sátrára. Nem orozva, hanem nyíltan támadták meg kíséretét és őt; míg Lipót és Berchtold megmentették irhájukat, addig a magyarok a kíséret egy részét kardélre hányták, s a királynét a szó szoros értelmében darabokra szabdalták. A halálos csapást Péter csanádi ispán mérte Gertrúdra. A kíséret megmaradt tagjai azonban még az éjjel összeszedték magukat, és az összeesküvőkre törvén, szétverték őket, s akkor esett el Péter. Endre a gyászhír vétele után nemigen mert bosszúra gondolni, Bánk és az összeesküvők egy része állásukat vesztették, egyébként minden a régiben maradt. Már 1216-ban megint kedvelt hívének mondta Endre Bánkot, mikor pedig 1217 nyarán Endre a Szentföldre indult, Bánk nem ment vele, hanem itthon maradt; kétségkívül azokhoz az urakhoz tartozott, akikre Endre az ország kormányát bízta, mert az 1217-19-i oklevelek bánnak emlegetik. 1219-20 közt azonban sehol sem fordul elő Bánk neve. De mikor az Endre kormányával elégületlenek száma egyre nőtt, s majdnem anarchia uralkodott már, Endre az időközben mellőzött Bánkot 1221-ben megtette a királyné udvarbírájának s Fejér, majd Bodrog megyei ispánnak. A nemzet előtt nagy tekintélyben álló Bánk e méltóságában meg is maradt 1223-ig, de ezentúl nem találkozni vele többé az oklevelekben.

Egy 1268 után Ausztriában írt verses krónikában leljük legelőször azt az adatot, hogy Bánk azért ölte meg Gertrúdot, mert ez öccsének, a kalocsai püspöknek (tehát nem Ottónak) megkerítette Bánk nejét. Egy másik ausztriai krónika, a Continuatio Praedicatorum Viennensium, ugyanezt állítja; később azonban a mendemonda átmegy - crescendo[10] - a XIV. és XV. század kompilációiba, az Anonymus Leobiensisbe, ahol a meggyalázott nő a gyilkosnak, Péternek neje; a Bécsi Képes Krónika (1358) már szintén Bánk bosszúját látja Gertrúd halálában. Később lassankint formát változtatott ez a mendemonda Gertrúd javára, főleg a nép szájában, sőt már a Gertrúdról írt számos nekrológok legrégibbje is, mely 1234 körül íródott, azt mondja, hogy "hisszük, hogy Krisztusért szenvedett, és a legtakarékosabb volt a fejedelmi személyek között"; - harmadfél évszázaddal később azt olvassuk, hogy Berchtold pátriárka Budán erőszakot tett egy szép magyar grófnén; a férj élvén a gyanúperrel, hogy a királyné is ludas a dologban, bérgyilkosok segélyével bosszút akart állani, de a tettesek, amint a bűnt elkövették, rögtön némává és inaszakadttá lettek, nem menekülhettek, s reggel egy közülök, aki nem némult meg, vallott. Más csodák is történtek, úgyhogy az egyház Gertrúdot a szentek közé sorozta (CERTI, M. Germ. S. S. XVII. 381.). Mindebben sok a mendemonda, s emiatt történetíróink közül többen teljesen elvetik azt, amit Bánk bűnrészességéről és bosszújának okáról mesélnek e krónikák; ezen felfogás szerint nincs bebizonyítva, hogy Gertrúd öccsének a nádor nejét prokurálta, az pedig éppenséggel bizonyos, hogy nem Bánk, hanem Péter ölte meg a királynét. (Vö. PAULER GYULA, A történet Bánk bánja; Nemzet, 1883. ápr. 29. és május 1. Magyarország története az Árpádházbeli királyok korában. II. k. 68-69. és 636. l., 53. jegyzet.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.