Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim I.

2011.03.07

Forrás:
MEK-03737
MEK-be került: 2006-05-17
URL: http://mek.oszk.hu/03700/03737

                             GÁRDONYI GÉZA

                             TÜKÖRKÉPEIM

                Önéletírások, karcolatok, esszék

Sajtó alá rendezte
Z. SZALAI SÁNDOR és TÓTH GYULA

                  GYERMEKKORI EMLÉKEIM
                                  I. rész

                                 Előszó

Február elején Nagy Miklós életrajzi adatokat kért tőlem.
Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek:

S z ü l e t t e m . . .

Most magam is írjak egy ilyet?
Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle: Voltaképpen minden embernek meg kellene írnia a maga életét.
Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életleírás.
Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai, mint ahogy a leghitványabb gabonakévéből is pereg egy halom szem. Az már aztán mindegy, hogy hogyan van megoldva a kéve, gép pörgeti-e ki a szemet, vagy csép, vagy hogy ló tapossa ki; a fő az, hogy: van.
Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és földet mutatja.
Amire az ember emlékszik, azok az események, azok a hatások, amelyekben a lelke kifejlődött. A mézeskalácsos is formába teszi a tésztát, mielőtt kisütné. Minden nyomás vonalat és formát hagy a tésztán. Az emlékezés ilyen nyomásoknak a megőrzése az emberi lélekben.
Próbaképpen összejegyeztem, hogy mikre emlékezem a gyermekkoromból, s elbámulva láttam, hogy azok a hatások, amelyek megmaradtak az emlékezetemben, olyanféle szálak, mint a gyertya fonala, amelyre a stearin rárakódik.
Megtalálom a múltban a jövöttet. Megtalálom azokban a csekély emlékjegyekben a karakterem első szálait, az indulataim első fellobbanásait, a megfigyelésekre való hajlandóságomat, a számok világa iránt való közömbösségemet, a természeti szépségek iránt való fogékonyságomat, érzelmi érzékenységemet, hibáimat és erényeimet, s itt-ott már az azonosító képességemet, mely nélkül író nem lehettem volna. Megtalálom már abban a fejletlen testi életben is a lelki élet iránt való hajlamot, a behunyt szemmel járónak a világosság felé való ösztönös fordulását. Megtalálom a gyermekben a férfit, mint ahogy a kettévágott jácint-hagymában már februáriusban megtalálom a benne rejtőző levelet és virágot.
A jácint onnan jön a tollam alá, hogy ablakom alatt egy napszámos dolgozik. Némely virágomat (tulipánt, íriszt) ültettem át a kihasznált földből új földbe, mert amabban már nem fejlődnek tovább. A napszámosom imént fordított ki ide egy talicska földet.
Mi egy talicska föld? Ha eső esik rá, egy csomó sár; ha nap süt rá, egy csomó por. Merőben értéktelen semmiség.
De nem értéktelen és nem semmi, ha magot vetek belé.
A jácint édes parfümöt von ki abból a földből, a menta balzsamos olajat, a tulipán piros festéket, az írisz kéket, a nárcisz fehéret. Ha virág helyett sóskát vetek belé, az a kis sóskamag sót és savanyúságot hoz ki abból a földből. Ha szőlőt vetek belé, hírmondója se jelentkezik a sónak, hanem cukor és éltető spiritusz az, amit a gyökér a földből kiválaszt.
Vajon a földben van-e ez a sok minden? Vagy a magban?
Az Országos Vegyelemző Intézet nem fog nekem ebből a talicska földből kihozni egy szemernyi parfümöt se, egy milliliter spirituszt se, egy milligramm piros festéket se.
De a magvacskából se ám. Egy puttony tulipánmagban sincs annyi piros festék, amennyivel egy katicabogár befesthetné a szárnyát, s egy puttony rezedamagban sincs annyi parfüm, amennyivel egy nő-pillangócska vőlegénykeresésre indulhatna. Hát még a spiritusz! A cukor! Hát még az a sok orvosság és az az ezerféle méreg, amit a patika-füvek szívnak a földből!
Nincs sem a földben, sem a magban.
Hanem ha a magvacska a földbe jut, akkor nemsokára van a magban is, a földben is. Minden mag olyan erőt szí a földből, amilyen az ő természetének való; a sóska sót, a levendula olajat, a fűz keserű szalicilt, a répa cukrot, s a gabona lisztet. Csak a levél zöld valamennyinél, a levél; ez az uniformis; a virág más, és a gyümölcs is más.
De hátha én nem vetek belé semmit?
Vet belé a sors!
Íme, száll a szellő szárnyain egy kerek kis pehely. Az is virágmag: a pitypang magva. Leereszkedik a földhalmocskára; ott kikel; szí belőle magának zöld ruhát, lapos, cifra szélű levélformát, a levélben tejet, s virágának arany színt. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

                                 A dajkám

Mintha ködön át látnám magamat:
Kicsi vagyok, ölben vagy szőnyegen ülő. Nem érdekel semmi, csak amit megfoghatok. Az emberek, a tárgyak olyanok nekem, mintha képek volnának, állóképek és színes mozgóképek. De mondom: nem érdekelnek, velük semmi közösségem nincsen.
És úgy képlik nekem, mintha emlékezném a dajkámra. Egy puha testű, rózsaszínű óriás. Az arca piros és duzzadt, a lába meztelen. Szeretek a karján ülni s puha, nagy mellébe belesüllyedni, mint valami meleg vánkosba. Érzem, hogy roppant erő van e nagy, eleven hústömegben! Mindenbíró erő! Én csak pehely vagyok neki. De összetartozunk. Ő énhozzám tartozik, én őhozzá.
Körülbelül huszonkét éves voltam s az anyám falujában időztem, mikor egyszer az anyám azt mondja:
- Holnap reggel eljön a dajkád, a Rózsa.
A szívem megmozdult. De hogyisne: hiszen a dajka második anyja az embernek!
Egy pécsi, öreg rokon asszony ült nálunk. Annak magyarázta az anyám:
- Ez volt a legjobb cselédem. Három esztendeig szolgált nálam, s még csak meg se kellett szidnom soha. Azazhogy mégis, egyszer. Mink akkor Kilitiben laktunk, a malom szomszédságában. Egy éjjel gyanús neszt hall az uram. Kinéz az ablakon, hát látja, hogy a molnárlegény lapul a ház szögletén. Kimegy a folyosóra, hát a Rózsa éppen akkor suhan ki a konyhából. Csak egy nagykendő volt a Rózsán. Amint elmenne az uram előtt, ez ám jól pofon teremti. Rövid idő múlva el kellett küldenünk. Hazajött.
Egy esztendő múlva, mikor magam is itthon voltam látogatóban, a Rózsa eljött hozzám. Akkor mondja nagysírva: "Megérdemlettem, hogy pofon vágott az úr, de bárcsak előbb vágott volna pofon..." Később aztán mégis elvette egy idevaló ember.
Kíváncsi voltam a dajkámra, hogy vajon találok-e rajta egy vonást, amely emlékezést ébreszt bennem az én kisded-gyermekségem elfeledett idejére?
Öles, kétmázsás asszonyt vártam. Ugyancsak meglepett, hogy egy alacsony, ráncos képű parasztasszonyka lépett be hozzánk. Egy merőben idegen arc, amely nem emlékeztet engem semmire.
Zavartan állott meg előttem, és félénken, de mégis mosolyogva pislogott reám.
- Bizony megnőtt, bizony megnőtt.
Barna, fahéj színű ruhába volt öltözve és nagy, fekete imádságoskönyvet tartott a hóna alatt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.