Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim III.

2012.05.30

             Pater noster

Pátkán az apám sarkantyús csizmában járatott. Emlékszem, mikor hozta a sarkantyút, s a finom selyempapirosból kibontotta előttem. A sarkantyú fényes volt és talán aranyozott is. Nekem nagyon tetszett. De csak addig tetszett, míg a kezemben volt; mikor már a csizmámra szegezték, bizony nem szerettem: gyakorta elbotlottam benne, és felbuktam.
De hiába feszegettem le a kényelmetlen cifraságot, apám csakhamar megint újat vett. Megtanított táncolni. Az akkor divatos hangszeren, gitáron mindenféle bokázó nótát játszott, s nekem a fordulókat ki kellett pengetnem a sarkantyúval.
Anyám beszéli, hogy egyszer apám elvitt a kávéházba is és, ott huzatta nekem a cigánnyal a verbungost, én meg táncoltam.
Én csak arra emlékszem, hogy engem a tánc untatott.
Másik büszkesége volt az apámnak, hogy a gép részeinek a nevét megtanultam. Egyszer Kégl előtt is produkálnom kellett a tudományomat. Kégl a magfelhordó készüléket kérdezte, és én megmondtam:
- Pater noster.
Kéglnek is volt egy akkora fia, mint én (talán az, aki agyonlőtte magát), de az sem olyan szép ruhában nem járt, sem olyan okos nem volt, mint én.
Apám nemsokára megvált a pátkai uradalomtól.

                                A piskóta

Pátkáról Székesfehérvárra költöztünk egy Bürgermeister nevű kútmesternek a házába. Kellemes lakásunk volt itt: üveges tornác is tartozott hozzá. Nappal itt tartózkodtunk legtöbbet. Mókusom is volt, nagy forgós kalitkában. De engem a mókus csak addig érdekelt, míg nem forgott. Mikor láttam, hogy egyebet nem tud, nem érdekelt többé.
Akkor már ötéves voltam. Apám dedóba adott. A betűket már jobbára ismertem és az akkori egyetlen gyermekkönyvből, amelynek a címe Flóri könyve volt, minden hónapban elnyűttem egyet.
A dedóban egyszer egy nagy stanicli piskótát osztott szét a dedósné a gyermekeknek. Mi körben ültünk, s én sóvárgó pillantással néztem az osztást. Kiszámítottam, hogy én kerülök utolsónak, és aggódtam, hogy nekem nem jut.
Soha életemben oly gyötrelmes hosszúnak nem tűnt fel az idő, mint akkor.
A gyerekek amint megkapták a piskótát, azonnal belefaltak és jóízűen csámcsogtak, azalatt az asszony tovább osztotta a piskótát: mindegyiknek egyet.
Az asszony mindig közelebb jött felém, s a stanicli tartalma egyre fogyott.
Úgy történt, mint sejtettem: mindenki kapott, csak én nem, egyedül.
Ez volt az első lelki fájdalmam. Hej, a sorsnak ez a kegyetlen tréfája de gyakran megismétlődött az életemben!

                          Egy kis cselédünk


A telet Székesfehérváron töltöttük. Apám nappal dolgozott valahol, csak este járt haza.
Egy este, mikor megjött, szokás szerint teát akart inni. Az anyám akkor vette észre, hogy nincs rum a háznál.
Volt egy kis cselédünk, tán tizenkét-tizenhárom éves parasztleány. Az anyám azt küldte el a boltba.
Az utcán rettenetes hóvihar dühöngött. Az ablakainkon oly vastagon ült a zúzmara, mintha vattával lettek volna betakarva. De a bolt a harmadik szomszédban volt. (Ma is emlékszem, hogy Xaváry volt a boltos neve.)
Kis idő múlva sikoltozva és visítozva dőlt be az ajtón a leány. A szemei el voltak meredve, és egész testében reszketett.
- Egy ember - rebegte, mikor percek múlva szóhoz juthatott -, egy ember... megragadott... és belevágott... a hóba.
És egész éjjel delíriumban volt, s fel-felsikoltott.
Másnap tudtuk meg, hogy a kisleány őrült, és hogy időnként üldözöttnek véli magát.
De most is előttem van, amint viaszfehér arccal sírja:
- Egy ember... belevágott a hóba!

                      A szemetlen gyermek

A ránk következő tavaszon nekem is volt részem egy kis csöndes megrémülésben.
Az udvaron játszadoztam a kútmester Gyurica nevű fiával, s az utcáról is bezajgott a vidám gyereklárma.
Az utcát barna deszkapalánk választotta el a kerttől. Egy gyermek felkapaszkodott túlról a palánkra, és beüvöltött valami állati hangon.
Én, ahogy rápillantok, elrémülve látom, hogy a gyereknek nincs se szeme, se szája, és az arca színe is valami különösen vörös. Olyan emberi színt arcon nem láttam soha!
A következő pillanatban eltűnt a szemetlen alak, s én a rémülettől dermedten bámultam percekig az üres palánkra.
Évekig tűnődtem aztán ezen a látványon, s nemegyszer vele is álmodtam; de csak később, gimnazista koromban értettem meg, hogy a gyermek fején valami komisz álarc volt.

                         Apró emlékezések

Egy kisleány képes kockával ajándékozott meg a dedóban. A kocka kopott volt már és piszkos, de azért nekem tetszett, mert kockám nem volt soha.
Apám szigorúan kivallatott, hogy hol vettem a kockát, s rámparancsolt, hogy délután adjam vissza.
Ez volt az első szigorú hangja hozzám.
Egy Lencsi nevű leány járt át hozzánk Bürgermeisteréktől. Vidám volt és fürge, és szívesen játszott velünk. A neve onnan maradt az eszembe, hogy mindig tűnődtem: hogyan lehet valakinek ilyen furcsa neve?
Apám egyszer éjjel érkezett haza a vasútról. Én csak reggel tudtam meg, hogy hazaérkezett. Amint felébredek és mászkálok a szobában, az asztalon egy tányért és rajta papirost találok. Megszagolom a papirost és félig sírva, félig megbotránkozással, szemrehányó hangon mondom az apámnak:
- Papa, maga halt ett!

                           A Rózsa utcában

1868 nyarán Székesfehérvárról Budapestre költöztünk, ahol a Rózsa utcában bérelt az apám egy egyszobás lakást. Ő maga nem volt velünk: az egész nyarat Szarvason töltötte, ahol valami gazdaságban csépelt. (Megjegyzem, hogy az évszámokat mindenütt az apám hátrahagyott néhány iratából tudom, valamint azt is, hogy ő mikor hol járt. Ezek a rövid beszúrások azonban olyanok, mint a rajzszegek a papiros szélén: nem tartoznak a rajzhoz, de azért kellenek.)
A Rózsa utcai ház kis földszintes épület volt. Nem lakott benne más, mint Böszörményiék, meg hátul egy olasz szalámigyáros. Böszörményiék apámnak régi ismerősei voltak. (Az öreg a szabadságháború idején apám fegyvergyárában dolgozott.)
A háznak udvara volt, de kicsi és kövezett. Hátul a szalámiműhelyből orrbénító, csúnya szag dőlt ki olykor az udvarra.
Egy leány is lakott velünk, anyám vendégeképpen, egy szöllősgyöröki, nagy leány, Markovics Mári nevezetű. Azért jött hozzánk, hogy anyámtól varrni tanuljon.
Emlékszem reá, hogy kellemes arcú, fekete szemű, kerek képű, barna nő volt; komoly és csendes, s mihozzánk gyermekekhez nyájas. De nem az a mosolygó nyájasság volt benne, mint a nőknél általánosan szokott lenni, hanem olyan apácás-komoly nyájasság.
Nekem gyermekkoromban a torkom fájt gyakran. Az orvos torokgyíknak mondotta, s valami lenkását, mustármagot vagy mit rendelt, hogy azzal borogassanak. Itt is elővett ez a betegség, s én hosszú ideig feküdtem. Emlékszem a képre, mikor ott fekszem bágyadtan az ágyban, s a vendég leány az asztalnál áll sötétkék ruhában, s keni nekem komoly képpel egy fehér kendő közepére a gyűlölt, meleg pépet.
Azután, hogy felgyógyultam, kijártunk a Városligetbe sétálni. Ott, ahol most a fasori nyaralók pompáznak, már álltak a vén gesztenyefák, de a nyaralók helyén kerítetlen kaszálók terültek el és kedves illattal árasztották el esténkint a környéket.
Vasárnaponkint a gyepen és e kaszálókon sok embercsoportot lehetett látni. Mi is letelepedtünk egy nagy kendőre, és én kedvemre futkoztam.
Egyszer elmentünk a komédiásokhoz is. Ott bizonyára sok mindent láttam, de csak egy mutatvány ragadt meg az emlékezetemben: egy trikóba öltözött, hatéves kisfiú futott elő és a kiterített szőnyegen szétcsúsztatta lassan-lassan a két lábát, mígnem a törzse is leereszkedett a szőnyegre.
Ez nekem kellemetlen látvány volt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.