Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim IV.

2012.05.30

          Az éjféli látogató

Egyszer lóvonaton mentünk valahova. Olévit nem volt szabad felvennünk, hát a kiskutya a kocsi után szaladt.
Mikor leszálltunk, Olévit hiába kerestük. Vártunk is rá, nem jött elő.
Gondoltuk: majd hazatalál, de elmúlt a második, harmadik nap is - Olévi nem jött.
Már bizonyos, hogy a pecér fogta el.
A harmadik nap éjszakáján erősen verte valaki a kaput. Kis kapu volt az, inkább ajtónak nevezhető, és hogy régi volt, bizonyosan tágan lógott a sarkán.
Tehát a kapun dörömböltek.
Házmester nem volt a házban. Férfi sem volt más, mint az öreg Böszörményi, de az meg nagyot hallott.
Anyám, aki mindig félébren aludt, felriadt a veszett dörömbölésre. Utcai ablaka nem volt egyik lakásnak se, hát kitekinteni nem lehetett. Anyám csak hallgatta a dörömbölést, aztán végre kiszólt az ablakon:
- Ki az?
Sötétség. Semmi felelet.
Anyám visszafekszik. A dörömbözés ismét megújul.
Most már Böszörményiné is felriad, s felkölti az urát. Kimennek az udvarra. Böszörményi nagyot kiált:
- Ki az?
Semmi felelet. A dörömbözés megszűnik. De alighogy bemennek, ismét dörög a kapu.
Böszörményi fog egy fütyköst és nagymérgesen kimegy:
- Ki vagy, az apádnak azt a...
Semmi válasz. A dörömbözés elszűnt.
Böszörményi egyik kezében a fütykös, másik kezében a kapukulcs.
Felzárja a kaput, és mérgesen kinyitja.
Hát a kapun a kis Olévi ugrándozott be, és hálásan ficánkolta körül az öreg Böszörményit.


                          Első iskolám

Noha csak ötéves voltam, anyám szeptemberben beadott az elemi iskolába. Fizetett valamit a tanítónak, hogy vegyen fel.
Nekem az apám szép kis szűrt vett, Deák-szűrt, mely akkoriban volt divatos. Ez az első ruhafélém, amelyre emlékszem. Talán azért emlékszem rá, mert olyanféle szőre volt a szűrnek, mint az Olévinak. Fekete volt, de pirosan körülszegve.
Ebben a szűrben mentem az első hideg őszi napon az iskolába.
A terem nagy volt, s a padok régiek. A padok között sok gyerek nyüzsgött, csupa ismeretlen gyerek. Lányok is voltak, de én csak két-három gyerekkel kötöttem ismeretséget.
Itt mindjárt az első órában untam magamat. Amit a tanító beszélt, nem érdekelt.
Unalmamat azonban elűzte egy rettenetes valami: egy gyermek jajgatására lettem figyelmessé. A gyermek a tanító asztala mellett jajgatott, s bennem megfagyott a vér, mikor láttam, hogy a gyermeket lenyomja egy székre, s pálcával teljes erejéből vagdal reá.
Talán másnap történt, hogy én is beszélgettem valakivel, s a tanítót észre sem vettem, hogy odajön. Én az utolsó előtti padban ültem.
- Gyere csak ki! - mondotta vészes hangon.
- Nem, nem! - rebegtem a rémülettől megdermedve.
Mert attól tartottam, hogy engem is meg akar verni.
Valami két gyermek választott el a tanítótól. Az ember átnyúlt rajtuk és megragadta a karomat.
Ekkor oly kétségbeesetten sikoltottam, hogy nem húzott tovább. Valamit mondott, és otthagyott.

                           A fénykép

Ezen a nyáron egy Király utcai fényképészhez mentünk. Bizonyára apám kívánta.
A fényképész a Vasudvar nevű házban lakott, amely valószínűleg fürdő is volt, mert a kapu alatt arasznyi széles, vörös márványcsatornán folyt kifelé a víz.
Erre a csatornára azért emlékezem, mert egy jókora fekete csibort láttam úszkálni benne. Szerettem volna megfogni, de az anyám nem engedte. És én még évek múlva is rá-rágondoltam erre a vízben fickándozó, fekete bogárra: milyen könnyű lett volna megfognom!
A fényképész elhelyezett bennünket: engem az anyám jobbjára állított, öcsémet meg az anyám ölébe ültette. De az öcsém nem akart nyugodtan ülni. Hiába mondták, hogy nézzen a csőre: madár fog onnan kiszállani. Végre is egy réztányérral csattogó Jancsi-bábut kellett a fotográfus asszonynak a gép mellett csattogtatnia - így kötötték le a figyelmét.
A kép jól sikerült. Akkor még nem retusírozták agyon a képeket. Az anyám krinolinba van öltözködve; arca kissé kifejezéstelen, unalom látszik rajta, de a miénk jó. Mind a hárman szalmakalapban voltunk. Öcsém a száját kissé eltátva bámul a világba, én azonban komolyan tűnődve lógatom a kalapomat. - Emlékszem, azon tűnődtem, hogy csakugyan kijön-e a madár, vagy hogy csak itt is bolondítanak?
Ez volt a legjobb fényképem, nemcsak a gyermekkoromból, hanem mindmáig.
Sajnos, hogy ez a gyermekkori fényképem nincs már meg. Anyám talán hármat csináltatott mindössze. Kettőt rokonoknak adott, akiknél később hiába kerestem. A harmadikat, amely apámtól maradt reám, egy asszony szaggatta el - egy asszony, akiről nem beszélek.

                               A zsemlye

Reggelizni kávét szoktunk. Anyám ez időben mindig tányérban adta (nekem meg az öcsémnek), s mi úgy ettük, mint a levest szokás. S ez okosan volt: nem ettünk forró ételt, s nem dőlt fel az edény.
Markovics Mári néni azonban nem tudta a szokást: csészében tette elém a reggelit. A csésze vastag volt, fehér, és díszül a felső részen kávészínű és ribiszkeszósz-színű körvonalak kerítették. Aranyozás is volt rajta valami kevés. Különben mindig ilyenféle csészéink voltak. Soha kék- és zöld díszítésű csészét nem vett meg az anyám.
Én hát hozzáigazodom a reggelihez: fogom a nagy zsemlyét, és tépem bele. A zsemlye leszáll a kávéban. Ez tetszik nekem. Egyik darabot a másik után vetem belé, mígnem a csésze megtelik zsemlyével.
Fogom a kanalat, s enném a kávét, de nem találom. Eltűnt. Kaparom kifelé a zsemlyét, alatta sincs.
Elképedve néztem a csészére. Csakhamar megértettem azonban, hogy mi történt, de Mári néninek nem szóltam, mindössze azon tűnődtem, hogy mit reggelizek én most: kávét-e vagy zsemlyét?
Eközben Mári néni az öcsémet is mosdatja, öltözteti, ülteti az asztalhoz, adja neki a kávét csészében.
Én még az asztalnál ülök, s azt mondom az öcsémnek:
- Én mind beleraktam a zsemlyét a kávéba.
Az öcsém persze azonmód cselekszik: annyi zsemlyét rak a csészébe, hogy még nyomogatja is.
Aztán enne. De csakhamar elkomolyodik. Keresi a kávét, keresi fenékig. Az arcán elbámulás. Aztán egy nagyot pillantott, a szája elgörbült, és sírt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.