Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim IX.

2012.05.30

          Apró emlékezések

Lipótmezőre való költözésünk első napjaiban minden szobába bementem, ahol vagy gyermek volt, vagy valami érdekelt.
Emlékszem, hogy egyszer egy sváb paraszti családnál talált a délharangszó. Nem tudom, mi volt ez a paraszt ott az intézetben, hogy szobát kapott, csak arra emlékszem, hogy paraszt volt a család, és hogy a szoba tiszta, nagy, világos; a bútorzat azonban szegény. Az ablak mellett egy szentkép függött. Délben az egész család e kép elé állt, és hangosan, mély bensőséggel imádkoztak.

Egyszer a keresztapámnál magam voltam a szobában. Az ablakban beretvát pillantottam meg. A beretva új volt. (Úgy emlékszem: egy időben beretválkozott.) Fölvettem, és játszottam vele. Persze csakhamar vérzett az ujjam. De eltitkoltam. Ijedten osontam ki a szobából, és hazamentem.

Emlékszem egy öregúrra. Báró volt, s valami felügyelőféle az intézetben. Hallottam róla, hogy géplába van, s egyszer láttam lejönni a lépcsőn. A lába csakugyan minden lépésre halkan csattant.

Egy Regina nevű kisleánnyal játszottam ottlétünk első idejében. Ez egy ápoló asszony leánykája volt. Egyszer játék közben észrevettem valamit, ami fölkeltette a figyelmemet, s nagy álmélkodásba ejtett.

Az iskolában egy fiú asszonyt tudott rajzolni. Az asszonyon szoknya volt, és sonkát tartott a kezében. Csakhamar én is áttértem a sonkás asszonyok rajzolására.

Az iskolától hazafelé tavasszal mindig az árok mentén jöttem. A csigák érdekeltek. Ahol csiga volt, leültem, és játszottam vele.

Egyszer a palatáblámat felejtettem a csiga mellett, egyszer meg a vesszőtartómat vesztettem el. Különben úgy hatéves koromig nagyon szórakozott voltam. Bárhova mentem is, csak azt vettem észre, hogy ott vagyok.

Húszéves koromban néhány sort írtam fel ezen emlékeimből. Meglep benne ez a följegyzés: "Én egy betegápoló nő fiával szoktam iskolába menni."

Ma már nem emlékszem erre a fiúra.

A kertben a szegénysorsú őrültekkel ásattak. Én egyszer Flórával a közelükben játszottam. Az egyik őrült beszélgetett velünk, s valami tanácsot adott.

Akkor is tudtam, hogy őrült, s ma is, hogy visszagondolok a tanácsára, el kell ismernem, hogy nemhiába zárták az őrültek közé.

De szerencsére nem értettem akkor a tanácsát.

A belső udvar falánál varangyos békák ugráltak. Nálam pálca volt. Az egyik békát megnyomtam vele. A béka valami égető nedvet fecskendezett a szemembe, amire én ordítva mentem haza. Itt mindjárt lavórhoz állítottak. Azt hitték, megvakulok. De egyet aludtam, s másnap már nem volt semmi bajom.

Az első kép, amelyre emlékszem, egy török-kép volt.

Akkoriban került forgalomba az első fügekávé, s ennek a borítékán volt a török-kép. Díványon ülő törököt ábrázolt, amint nargilét szí.

Egyszer fellopódzottam a lépcsőn, hogy lássam az igazi őrülteket. Egy üvegajtón át láttam is sok úri embert. Néhányan az ajtó felé jöttek. Erre elfutottam.

Öreganyám egyszer meglátogatott bennünket. Bámultam az erszényét, amely apró gyöngyszemekkel volt kivarrva. Világos rózsaszín és fehér szemek voltak rajta túlnyomóan, s nekem nagyon tetszett az erszény.
- Ha meghalok, a tied lesz - mondotta az öreganyám.
Amire én kedvetlenül kérdeztem:
- Igen ám, de mikor hal meg?

A gépházban óriás gép mozgott, egy kemence vagy kazán is volt ott. A géptől féltem. Mégis be kellett oda gyakran mennem. Apámnak egy kis szobája volt ott, irodaféle. Amíg iskolába nem jártam, írni tanított. És én szívesen írtam, mert fehér alumínium-tollai voltak, s ezek ragyogása tetszett nekem.

A portásnak is volt két vagy három gyermeke. Egyszer bementem hozzájuk. Egy német új naptárt nézegettünk. Címe volt: Fuchs-Kalender, és sok kép volt benne a rókáról.

Anyámtól hallottam már felnőtt koromban, hogy ez a portás egy napon hirtelen elhagyta a családját. Megszökött valami nővel, és sose került többé elő.

Apám beszélte ebben az időben, hogy egy parasztember rókát ütött agyon, s a hátára vetve vitte hazafelé.
A róka útközben eszméletre tért, s beleharapott a parasztba ott, ahova a feje lógott.
A paraszt ijedten eresztette el a róka hátulsó lábait, s a róka elfutott.
Ezen az anekdotán mulattam.

                          Amikre nem emlékezem

Hatéves korig az ember állat. Alig van öntudata. Főfoglalkozása az evés meg a játszás.
Különös, hogy ételekre alig emlékezem. Amikre emlékezem, össze vannak kapcsolva más képzetekkel. Az elmondottakon kívül egy szem aszalt szilvára emlékezem, de arra is csak azért, mert öreganyám azzal a tréfás megjegyzéssel adta, hogy az macska-potyadék, s hogy ő az ágy alatt találta.
Abban a korban nem ismer az ember utálatot, de nékem ez a megjegyzés mégis visszatetsző volt.
Játékot is bizonyára sokat kaptam hatéves koromig, főképpen falovat, de határozottan nem emlékezem egy bolti játékomra sem.
Különösebbnek találom, hogy zenei emlékeim nincsenek. A Temetés cikkemben nem említem meg a trombitás bandát, amely a leánykát kísérte, mert csak anyámtól tudom, hogy zenés temetés volt, magam nem emlékezem reá.
A lipótmezei völgyben s Budapesten is gyakran láttam verklist, sőt táncoltam is, ha valamelyik kislány akarta, de csak a verklikre emlékszem, a zenéjükre nem.
Az is bizonyos, hogy mindig kaptam karácsonyfát, de az első karácsonyfa, amelyre emlékezem, mégis az, amelynek készülését a kulcslyukon át meglestem. Ez már a Lipótmezőn történt. Apámnak még tetszett is, mikor azt mondtam, hogy nem a Jézuska hozza a fát, de nekem egy illúzióm romba dőlt, s azokra a fákra, amelyeket a Jézuska hozott, nem emlékezem.
Az meg egész gyermekkoromon átvonul, hogy soha nem veszekedtem, és soha senkit meg nem ütöttem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.