Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim V.

2012.05.30

                Az ember-rajz

 

A Rózsa utcán, velünk csaknem szemben, egy német boltos lakott. Jól emlékezem a fakó, nagy rózsára, amely a boltja ajtajára volt kifestve. Ebbe a boltba jártam palavesszőért. A palavesszőt akkor olajfestékkel vonták be. Ennek a szaga tetszett nekem, bár kissé nehéz szag volt. Az egész bolt ettől bűzlött.
A boltos leánykái csaknem minden délben átfutottak hozzánk, és bekiáltottak a kapun a tanító megbízásából:
- Néni! Géza iz eingsperrt! (Ezt persze az anyám emlékezéséből jegyezhetem ide.)
Egy ilyen bezárásom alkalmával elámulva láttam, hogy egy fiú micsoda nagy alakot rajzol a táblájára. Ezt:

screenshot10058.jpg



Engem ez rendkívül megragadott. Odaadtam neki a táblámat, hogy rajzoljon nekem is. A fiú rajzolt. Más alakot nem is tudott rajzolni.
Én csak bámultam, hogy vonalakból ilyesmi előállhat. Azonnal megtanultam, és a magam rajzán még inkább elálmélkodtam.
Mert amint a vonalak alakká idomultak, nekem az az alak azonnal élt. Ember volt, szeme volt; állt, és valamit jelzett a kezével, tehát nemcsak életet, hanem gondolatot is éreztem benne.
Ettől kezdve rengeteg sok ilyen embert rajzoltam. Hol kicsi volt az ember, hol nagy, de én mindig láttam benne valami érdekeset, valami megfejthetetlent.

                         A gyöngyös kalap

Anyám minden reggel elment a piacra. Markovics Mári ősszel már nem volt nálunk, hát rámbízta az öcsémet:
- Vigyázz, hogy a tej el ne fusson. Öcséd, ha felébred, ki ne essen az ágyból. Ha nem lesz hiba, hozok szőlőt. - És bezárt bennünket.
Amint kiment a kapun, én gyorsan a sifonérhon vonszoltam a széket: ráálltam, és nagyizgatottan levettem a ruhás szekrény tetejéről egy skatulyát. A skatulyában anyámnak egy fekete kalapja hevert. Csupa fekete üveggyöngy, gömbölyű és hosszúkás gyöngyök. Egyet-kettőt leszakítottam, és dobogó szívvel a zsebembe rejtettem, aztán gyorsan visszatettem a skatulyát.
Ezeket a gyöngyöket hordtam akkoriban mindig a zsebemben. Valahányszor elővettem, mindig éreztem, hogy bűnös vagyok, de a lelki gyötrelemnél erősebb volt a gyönyörűség, hogy van valami csodálatos alkotású kincsem, ami szép fényes-fekete, és cérnaszálra fel lehet fűzni - mikor nem látnak. Anyám sose tudta meg, hogy hogyan szakadozott el a kalapja.

                           Egy öregúr

Az Aradi utcán egy Elsasser nevű hentes lakott. Böszörményiéknek jó ismerőse volt ez a család. Néha ide mentem játszani.
Egy öregúr ült néha az udvaron, piros képű, nagyarcú, fehér bajuszú és rövid nyakú. Rendesen ingujjban volt. Az Elsasser családból ez az öregúr foglalkozott velünk legszívesebben.
Én gyakran csodálkozva néztem reá. Ő volt az első öregember, akiben éreztem a lelki jóságot, az emberi szív melegségét.
- Megálljatok csak, gyerekek - mondotta -, majd mikor szüretelünk! Kaptok egy putton szőlőt!
Én a putton szőlőt sohase láttam. S jó is, hogy nem láttam, vagy hogy nem tudtam róla, mikor vette, mert keservesen sírtam volna. Azt gondoltam, hogy az öreg nekem is valakim, és hogy engem éppúgy szeret, mint az unokáit.
Ebből látom, hogy a gyermek nem tudja megkülönböztetni a rokont és nem rokont. Neki mindenki rokon, aki szereti.

                             Az örök világosság

Mikor már beszélni tudtam, anyám megtanított imádkozni. Esténkint az ágyam szélére ült, s mondta előttem mondatonkint:
- Atyának és Fiúnak...
És én utána mondottam végtelen unalommal és számtalan ásítozással az imádságot.
Az utolsó mondat ez volt:
"Az elhalt hívek lelkei Isten irgalmasságából békességben nyugodjanak, és az örök világosság fényeskedjék nékik. Amen."
Akkor aztán eldőlhettem az ágyban, és alhattam kedvemre.
Nekem az imádságból csak ez az egy mondat tetszett: "Az örök világosság fényeskedjék!"
Képzeletemben nagy, kékesfehér világosságot láttam az ég és föld között, s mindig ezzel a bűbájos látománnyal merültem álmomba.

                                  Egy fiatal úr

Egyszer meg egy fiatal, barna ember jött hozzánk, erős és vállas. Arra is emlékszem, hogy Székesfehérvárról jött, s a Xaváry boltos családjához tartozott.
Kivitt engem a Városligetbe. Mentünk a fák között, a néptelen, csendes utakon, jó messze mentünk. Egyszer aztán valami gyárba érkeztünk, amely előtt harangláb állott. Xaváry valami emberrel beszélt ottan. Aztán visszatértünk.
Én a kisujjába kapaszkodva jöttem. Feltűnt nekem, hogy a keze vastagabb, testesebb, mint más ember keze. És kellemetlen volt, hogy csak a kisujját foghatom. Szerettem volna legalábbis még egy ujját fogni, de ő úgy tartotta a kezét, hogy csak éppen a kisujját foghattam. Hanem azért mégse szóltam neki, mert ő se beszélgetett velem: látszott rajta, hogy gondolatokba van merülve.
Ebből a kirándulásból élénken eszembe maradt a gyár előtti néptelen, fás tájék; a fű, amelyben rozsdás síndarabok hevertek; a harangláb, amelyen mozdulatlanul lógott egy nagy harang és körös-körül az elhagyott tájnak a csendessége.

                              Nagybátyám

Egy napon kimentem apámmal a Duna-partra. Az ő öccsét vártuk.
Ez nálunk nagy családi esemény lehetett, mert apám gyöngéden szerette az öccsét, s ez Romániában lakott, tehát nem találkozhattak gyakran, aminthogy nem is találkozhattak többé e földön soha.
Én mégis nem emlékszem sem a hajóra, sem a nagybátyámra, csak egy cölöpre emlékszem, amelyhez kötél volt kötve, s a cölöp körül heverő gömbölyű kavicsokra, amelyekből szedegettem.
Valószínűleg ugyanezen a napon történt, hogy kimentünk a Városligetbe, s engem a nagybátyám meg akart csónakáztatni. Ki is bérelték a csónakot, de én aggodalommal néztem a vízen lebegő alkotmányra, s hiába volt minden rábeszélés, nem mentem bele. Emiatt aztán ők se csónakáztak.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.