Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim VI.

2012.05.30

          Változás

Egyszer csak, mint a színpadi kárpit új lebbenésével, azt látom, hogy nem a Rózsa utcában vagyunk, hanem egy rengeteg nagy, új házban.
A ház nemrég épülhetett: a folyosókon még érzik a vakolatszag. Az ajtók is ragadnak még a friss festéstől, és terpentin-szagot árasztanak. Az ember akármerre néz, bő és kongó folyosókat, széles lépcsőket lát.
A házban alig lakik még ember. A mi folyosónkon, a földszinten sok üres szoba van még. Az óriási ajtószárnyak néhol tárva-nyitva állanak. Hátrább a postamester lakik, aki nagyon befűti mindig a szobáját, azután egy gépész, meg két fűtő. Az én apám "főgépész úr"' itten.
És ez a nagy ház mindig zárva van. Aki ki akar menni, be kell csengetnie jobbkézt a kapu mellett egy kirántós rézgombbal a portáshoz: a portás kijön és nagykomolyan kulcsot hoz. Aki bejön, annak is csengetnie kell.
Ez a ház a lipótmezei Országos Tébolyda - vagyis magyarul: elmebajosok országos intézete. Apám, mint az irataiból látom, 1868. november 1-én költözött ide.

                               Az első büntetés

Nekünk itt két tágas szobánk volt. Ablakaink a déli udvarra nyíltak. Nekem az volt az első gondom, hogy bejártam az udvart és a földszintet. Az emeletre nem volt szabad mennem.
Egy teremben asztalosok gyalultak: részint padlódeszkát gyalultak, részint ablakokat. Ki és be jártak. A ház visszhangzott a kopácsolástól, fűrésztől, gyalutól.
Egyszer, ahogy benézek, látom, hogy csak egy asztalos van benn; ez az egy ember komoly és szőrös, és igen el van a munkájába merülve.
Beosontam az ajtón és néztem a munkáját meg a gyalu alól kipöndörödő forgácsot.
A gyalupad sarkán egy kis ceruzavéget pillantottam meg. Az a laposfajta ceruza volt, amellyel ácsok, asztalosok dolgoznak.
A szemem vágyakozó nézéssel tapadt reá: vajon kell-e még ez az asztalosnak? Elkérhetném tőle, de az apám sokszor mondta, hogy nem szabad kérni soha semmit.
Kis idő múlva a zsebemben volt a ceruza, és ott irkáltam vele az ablak párkányán.
Egyszer csak megszólal az apám a hátam mögött:
- Hol vetted azt a ceruzát?
- Az asztalos bácsinál - feleltem ijedten.
- Kérted?
- Nem kértem.
- Adta?
Erre csak pislogtam.
Akkor apám azt mondta:
- Loptad!
De a hangjától megrendültem.
Ugyanakkor kicsavarta a pipájából a szárat, és így szólt:
- Azonnal viszed vissza!
Sírva és jajgatva futottam a folyosón az asztaloshoz. Apám mindenütt utánam. Az asztalostól bocsánatot kellett kérnem. Az makogott valamit, de az apám mintha nem is hallotta volna.
Ez volt az első kemény lecke, amit kaptam. Eleddig csak azzal büntetett, hogy rámszólt, vagy legfeljebb a zsebkendőjét csavargatta össze veréshez való készületképpen.
Ezen a napon sokat sírtam.

                                    A sarkvas

Egy hét is elmúlt talán, hogy nem voltam a műhelyben, de aztán megint odamentem.
Röstelkedve mentem be, de annyi játéktárgy kínálkozott ottan, hogy nem bírtam ellenállni. A különféle alakú fadarabok, a hosszú forgácsszálak, a szegek, srófok - mindezek izgattak.
Az asztalos rám se nézett, hát csak játszadoztam ottan. A forgács között egy kis fekete sarkvasat találtam. Ez végtelenül megtetszett. Némi habozás után belecsúsztattam a zsebembe.
Lassan és óvatosan kiosontam. A szívem csaknem hallhatóan dobogott.
Az udvarra siettem, s elástam a vasat a kavics közé.
Az udvaron tyúkok kaparásztak. Ez nyugtalanított. Kiástam a vasat, és bevittem a konyhába. Hamuba rejtettem.
Kis idő múlva ezt a helyet sem találtam biztosnak. A cseléd ráakadhat, elárulhat. Kieszeltem, hogy az almárium alá dugom el.
És ez volt életemnek az első estéje, amelyen nem bírtam elaludni.
Folyton azon aggódtam, hogy apám megtudja a bűnt, ha másképpen nem, leolvassa az arcomról.
És hátha az asztalos keresi a vasat? Hátha hozzánk jön és azt kérdezi, hogy a fiúcska nem hozott-e el egy ilyen meg ilyen sarkvasat?
És hátha elalszom reggel, és a cseléd korán söpör?
Apám ott írt a szobámban. Szerencsémre még egyszer kiment. Volt időm arra, hogy a vasat áthelyezzem az almárium aljáról az almárium tetejére. Másnap délelőtt visszaloptam a vasat az asztaloshoz.

                             A német isten

Lipótmezőn is azonnal iskolába adtak. Az iskola körülbelül fél kilométernyire volt tőlünk, s akkor még csak egyetlenegy villa állott az országút mellett. A villa oldalára egy kopott, fekete kutya volt rámázolva.
A tanítás két nyelven folyt: magyarul és németül, de mégis inkább németül, mint magyarul, mert tanítás előtt németül mondták a növendékek a miatyánkot. Máig is előttem van egy hosszú nyakú leánynak a képe, amint a kezét összetéve s a fejét kissé oldalt hajlítva, mindig áhítatosan néz fölfelé, s a szava kihallatszik az imádkozók közül.
Én egy szót se tudtam németül, csak éppen összetettem a kezemet, mint a többi, miközben a nagy leányt néztem, amint hangosan imádkozza:
"Vater unser, der du bist im Himmel."
- Apám - mondottam egyszer otthon -, magyar-e az Isten, vagy német?
- Magyar - felelte az apám. - Mért kérdezed?
- Azért, mert az iskolában németül imádkoznak.
Nem folytattuk tovább a beszélgetést, de én attól fogva azt gondoltam, hogy az iskola padlásán egy külön német isten lakik, és mikor a gyermekek imádkoztak, eltűnődve néztem most már a leány helyett a padlás deszkáira.

                                Az őz

A betűket már régen ismertem, de olvasott szavakra és olvasmányokra innentől emlékezem.
Az ábécés könyvekben ez a szó is megvolt: őz. Ezen a szón szívesen állott meg mindig a szemem.
Képzeletemben mindig megjelent egy őz, egy nagyszemű, graciőz állat. És ez tetszett nekem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.