Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim VII.

2012.05.30

       A költő

Lipótmezőn az apám gyakorta vett könyvet a kölcsönkönyvtárból. (Anyám mondja, hogy egy pincér csinált ott kölcsönkönyvtárt s vele üzletet.)
Egy napon Petőfi költeményei hevertek az asztalunkon. Négy barna kötésű könyv volt az. Egyszer, hogy magam voltam a szobában, unalmamban felnyitottam az egyiket, és olvastam belőle. Egy strófa erősen megragadott - ez:

"Node a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkózott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak, s hátokra vették a lovokat."

Ezt megnevettem.
Belép az apám; kérdezem tőle, hogy hogyan lehetett ez?
- Költői tréfa - felelte az apám. - A költők írnak néha ilyeneket.
- Mi az a költő? - kérdeztem tovább.
Apám felelte:
- A költő, fiam, verseket ír. Az olyan ember, látod, hogy annak a király is köszön.
Eltűnődtem ezen a magyarázaton.

                             A hideg

Az első hidegre innen datálódik az emlékezetem. (1868-69 tele.) Azelőtt mintha nem lett volna se hideg, se meleg. Láttam havat ablakon át, de csak a színe tűnt fel.
Itt, hogy felügyelet nélkül kóborolhattam a házban és az udvaron, az első hóesés új játék volt nekem. Kimentem a hóba, és gombócokat csináltam.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezem rettenetesen fáj. Bemegyek a szobába, és a kályhához állok. Ott a fájdalom annyira fokozódik, hogy sírva fakadok és jajgatok.
Apám belép. Kérdezi, mi bajom. Nézi a kezemet.
Persze a kezem lilaszínű volt a hidegtől.
- Gyere velem - mondotta.
Azzal kivezetett vissza az udvarra, és nem csekély ijedelmemre havat markolt fel, s azzal dörzsölte a kezemet. Azután megtörülte törülköző kendővel jó szárazra. A fájdalom elmúlt.

                          A vámpír

Lipótmezőn született egy kisöcsém, Árpád.
Anyám sokáig feküdt. Minket egy sváb leány gondozott, de tudott magyarul is.
Ez a leány egyszer azzal a mesével mulattatott engem, hogy van egy vámpír nevű állat, amely sötétben meglepi a gyermeket, a mellére száll, és kiszívja a vérét. (Hogy kerül a vámpír ismerete Brazíliából a Lipótmezőre!)
A sötétség attól fogva mindig nyomott engem. Sokáig féltem lefekvéskor, hogy a vámpír rámszáll, s évek múlva is tűnődtem, hogy vajon igaz-e, vagy csak mese?

                           A farkasok

Apám egy napon narancs színű, borítékos képeslapokat tett az asztalára. Német szépirodalmi lap volt, valószínűleg az Über Land und Meer. Lehetett valami tíz füzet. Azt hiszem, azt is a kölcsönkönyvtárból vette ki.
Ez a lap hetekig nálunk hevert, és én sokszor átnéztem a képeket. Sose láttam azelőtt képeslapot.
Ebből a lapból egy kép erősen megmaradt az emlékezetemben. Az a kép fára mászott embert ábrázolt. A fa kopasz volt és havas; a fa körül a hóban farkasok álltak és ültek, s mindnyájan fölfelé néztek az emberre.
Ezt a képet hosszan elnéztem. Éreztem az ember félelmét, s hallottam, hogyan üvöltenek a farkasok.
Azontúl, mikor iskolába mentem, mindig aggódva léptem ki a kapun, és szorongva jöttem hazafelé is a nagy parkon át, s aggódva tudakozódtam a felnőttektől, hogy nem láttak-e farkast errefelé?

                              A buta sváb

Egy másik képre is emlékszem a német képeslapból. Ez egy buta arcú sváb parasztot ábrázolt, meg egy fiatal urat, amint égő gyertyára néznek, s a gyertya mögött sokszorosító tükör van.
Apám lefordította nekem a kép szövegét, amely ilyenféle:
- Látod, apám, ennek a tükörnek az a haszna, hogy a gyertyát tízszeresen mutatja, és a láng fényét is megtízszerezi.
- Tyű, micsoda pazarlás, ennyi gyertya! - feleli az öreg paraszt. S elfújta a gyertyát.
...Ezen az anekdotán nem kacagtam ugyan, de megértettem a humorát.

                              A komikum

Apám mellett volt egy algépész meg egy fűtő. A fűtőre jól emlékezem: fekete körszakállas, alacsony ember volt, magyar ruhában járt, Baráth volt a neve.
Feltűnő nekem, hogy Baráthé az első férfiarc, amelyre hatéves koromig emlékezem. Azelőtt nem néztem meg egy arcot se, s bizonyára apámra se emlékezném, ha akkor jutottam volna árvaságra.
Ez a Baráth olyan volt, mint egy komoly, fekete bagoly. Az arca tészta színű, a szeme kicsiny. Sohase nevetett, de azért szerettem őt, mert tudott velem bánni.
Emlékszem, hogy egyszer kivitt az erdőre sétálni. Ott botot vágott nekem, szépen kifaragta, s mikor hazaérkeztünk, betette a kemencébe, hogy megtarkuljon. Bámultam, hogy ő ismeri a tarkítás titkait.
Ez a Baráth valami szakácsnéval járt akkor jegyben. Együtt is éltek már.
Egyszer vasárnap délután ott voltam náluk, egy téglával kirakott, egyszerű, meleg szobában, s voltak ott többen is, asszonyfélék.
Baráth megint ki akart menni sétálni. Csak azt várta, hogy az asszonya megvarrja a nadrágja alját, a talpallót.
Az asszony varrt-varrt, közben csevegett a vendégeivel, végre mosolyogva odaadta a nadrágot Baráthnak.
Baráth beledugja a lábát. A láb megakad. Az asszonyok kacagnak.
Akkor veszem észre én is, hogy az asszony pajkosságból összefércelte a nadrág alját.
Baráth először nem érti, hogy miért nem megy át a lába. De aztán maga is elmosolyodik, és komikus erőlködéssel iparkodik áthatolni a cérnaszálakon.
Én komoly gyermek voltam, nem az a kacagva futkosó, mint a legtöbb, s hatéves koromig ez az első alkalom, melyre emlékszem, hogy kacagtam.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.