Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza Tükörképeim X.

2012.05.30

          Krisztina

1870 tavaszán elhagytuk az országos intézetet, és ideiglenesen a "Fekete kutya" villába költöztünk.
Apám onnan az óbudai hajógyárba járt dolgozni, hogy költség nélkül ne legyünk, míg új helyet nem kap.
Ez a villa kedves hely volt nekem. Nagy kert környezte, s a kerten túl gyönyörű halmok zöldelltek. Ma már ezeket a halmokat is bekerítették, és szőlővel ültették be. De akkor ez szabad sétáló- és játszóhelye volt mindenkinek.
Vasárnaponkint kirándulók sétáltak át a völgyön. Egy koldusfiú harmonikával állt az út szélén, és muzsikált. A városból kijött gyermekek árvalányhajat és virágot szedtek.
Hétközben azonban csendes és elhagyott volt a táj. Csak mi futkostunk valami négyen-öten a halmokon. Fogtunk lepkét, csaltunk csigát, csináltunk láncot a pitypang szárából; kötöttünk koszorút falevélből a fejünkre.
Néha egy leány jelent meg nálunk, egy nagy, szép leány, tizenhárom-tizennégy éves. Sóskát szedett vagy gombát a kert alatt, és mi segítettünk neki keresni.
Ezt a lányt mi nagyon szerettük. Tiszta volt és komoly, de mégis nyájas; a szeme sugárzó, az arca kissé halvány, de finom bőrű.
Valahányszor eljött hozzánk, mindnyájunkat megcsókolt. Az anyám is megcsókolta őt; megsimogatta az arcát, s azt mondta neki:
- Te kedves lélek!
Aztán kimentünk a zöldbe, és kerestük neki a sóskát.
Aki buzgón keresett neki, azt megdicsérte; aki lustálkodott, azt mondta neki: terád haragszom!
Egyszer nekem is mondta ezt, és én szomorú voltam emiatt egész nap. Még este is azzal a gondolattal feküdtem le, hogy Krisztina nem szeret engem; vajon megbocsát-e, ha eljön és jól viselem magamat?
Krisztina eljött, és én boldog voltam, amikor megcsókolt, s azt mondta:
- Jó fiú vagy!
Huszonöt év fordultával megnéztem újból gyermekkoromnak ezt a kedves tanyáját, de mindent elváltozva találtam. Krisztina is eszembe jutott, s megkérdeztem az anyámat:
- Ki volt az a csodálatosan kedves leány?
Anyám nem emlékezett reá.

                                 A cserebogár

Cserebogár keringélt át a zöld halmon. Nosza utána iramodtam, és leütöttem a kalapommal.
Akkoriban mindig áskálódtam, földet púpoztam, szobácskát vájtam belé, csináltam neki üvegdarabból ablakot. A szobába fantasztikus földalatti folyosók mélyedtek, néha kettő is, három is, s az ajtó meg volt alkotva, üvegből, cserépből, ami akadt.
A cserebogarat ilyen szobába tettem. A nap besütött a szobába, s mi valami hárman érdeklődéssel néztük, hogy mit csinál.
Hát a cserebogár sétált, fésülködött, próbálta az ajtót kilökni a fejével, aztán az ablakra ment, azt próbálta felnyitni, de leesett háttal, és sokáig kapdosott a levegőbe; végre megkapaszkodott egy rögbe, és újra felállott.
- Csináljunk kéményt is a házra! - mondotta az egyik pajtáskám.
A pálca belemélyedt a földpúpba. Mikor kihúztam, ott volt a kémény.
Egyszer csak a cserebogár kidugta a fejét a kéményen és bután nézett reánk, aztán kimászott egészen, s kibontotta a szárnyát: elrepült.
Minket ez annyira meglepett, hogy mindnyájan nevettünk.

                        A sárga virágú ribizke

A "Fekete kutya" léces kerítésén belül sárga virágú ribizke (ribes aurea) díszlett. Sűrűn és magasan nőtt, régen nem irthatták. Ezek a bokrok akkor virágoztak, mikor mi ott voltunk. A méhek zengtek-zsongtak napfényes időben e virágokon, és kedves illatuk betöltötte az egész udvart.
Engem ez a dísznövény elbájolt. Nemegyszer megfogtam egy-egy virágos ágát, és lehajtottam; ajkaimhoz hajlítottam, hogy beszívjam az édes illatot.

                                Egy kis ellenségem

Itt se tartottunk cselédet. Alkonyatkor, mikor már apámat hazavártuk, nekem kellett elmennem borért egy nyári kocsmába. A kocsma bent állott valahol a zöldben, és gyalogutak kanyarogtak hozzá.
Útközben néhány villa előtt kellett elmennem. Az egyikből egy öklömnyi kis, mérges kutya csaholt mindig reám. De mintha fel akart volna falni.
Szorongó mellel közeledtem mindig a villa felé, s rettegtem, hogy egyszer csak kiront a lécen.
Apámnak panaszkodtam aztán, hogy félek a kutyától. Erre ő egy rövidke, de erős botot adott.
- Nesze - mondotta. - Ha bánt a kutya, üsd meg.
S én hordoztam a botot engedelmesen, de mikor a villához érkeztem, eldugtam a botot a kabátom alá - hogy a kutya meg ne lássa.

                                   Másik világ

Hétesztendős voltam, mikor vidékre kerültünk.
A falu, ahol apám állást foglalt, Borsod megyében van, erdők között. A falu végén vén emeletes kastély van, valamikor az Eötvös báróké, a mi időnkben egy Laszky nevű, bécsi báróé. De ez csak nyáron jött Sályba.
A kastély üres volt akkor is. A tiszttartó a kastély földszintjén adott nekünk két szobát addigra, míg a mi lakásunknak szánt épület teljesen elkészül. És így történik, hogy én, a városi gyermek, egy május reggelén fás és virágos parkban találom magamat.
Micsoda különös világ! A földön minden zöld, a magasban minden kék. A fák lombjai hamvasak a harmattól. A lombokon át fényes és meleg napsugarak ereszkednek a fűre. Ember sehol. Csak a fák meg a falombok, fű, virág, kék ég, csöndesség.
A faágon, alig öt lépésnyire tőlem, madárkát pillantottam meg. Veréb volt. Ide-oda ugrált és csicsergett, és rám-rámnézett. Sose láttam ilyen közelről madarat. Milyen szép, kis kedves jószág! Szerettem volna megfogni. A madár le is szállott a kert kútjára, és ide-oda ugrált. Remegő izgatottsággal fogtam a kalapomat a kezembe, és meg akartam kerülni. De haj: a madár szemes volt: újra felröppent a faágra, és tovaszállott.
A kert, amint most visszaemlékezem, gondozatlan volt. A kertész vagy később érkezett, vagy hogy még nem dolgozott meg mindent... A georginákkal versenyezve nőtt a deres keserűlapu, s a margaréták között diadalmasan terpeszkedett a lósóska. Az úri virágok meg a paraszt virágok összekeveredve virítottak a kertben, s az uralkodó nemzetség mindenek között a bogáncs volt.
De mindez nem zavart engem. Én akkor még nem tudtam, melyik virág a méltóságos hölgy, melyik az árva sehonnai, csak azt láttam, hogy az egyik fehér, a másik piros, s legtöbb a sárga, de valamennyi: soha nem látott gyönyörűség.
A kertet magas kőfal fehérlette körül, és azon túl kocsiút volt.

                                Csordás Andris

Ahogy a kapuban ácsorogtam, egy gyerek jött velem szembe. Mezítláb volt, térdig érő gatyácskában; a mellén pitykés posztómellényke; a fején legyűrt szélű kalap. De furcsa gyerek! Mért nem jár cipőben?
Hogy hozzám ért, ő is megállott és nézett engem.
Akkora volt, mint én. Az arca piros és szeplős. A szemei kékek. Az orra gömbölyű és piciny, mint a mogyoró.
Megállt és nézett. Az egyik kezében leveles fűzfavessző. A másik kezét betette a lajbi-zsebbe.
Ha megüt, gondoltam, beleragaszkodom a hajába. Hosszú haja volt a gyereknek, a nyakáig ért.
De a gyerek nem ütött meg. Bámészkodva nézett rám. A cipőmre is nézett, a ruhámra is.
Akkor tetszeni kezdett nekem. Láttam, hogy nem akar bántani.
Ő is közelebb lépett hozzám, és megszólalt:
- Tudok egy fészket.
- Micsoda fészket?
- Madárfészket.
- Madár van benne?
- Az.
- Meg lehet fogni?
- Meg lehetne.
- Hogyan lehetne megfogni?
- Ha benne van, megfogjuk.
- Hát hol az a fészek?
- Jöjjön, megmutatom.
A szívem repesett az örömtől. Micsoda érdekes gyerek ez! Ismeri a madarak titkait. Ha akarja, megfogja a kismadarat!
A kőfal mellett mentünk. Ő elöl, én utána.
A falon át gesztenyefák és almafák hajoltak ki a kertből. A fal tövében csalán zöldellett, s itt-ott egy szürke pásztortáska, sárga pitypang virág.
- Itt van - súgta a gyerek, ahol a fal beszögellett -, lassan menjünk!
Lábujjhegyen ment előttem. A kalapját a kezébe fogta. A fal behajlásánál megállott, és merőn fölfelé nézett.
- Ott van - súgta - az a lyuk. Emeljen csak fel!
Átfogtam a térdénél, és fölemeltem.
Hallottam, hogy a kalapját rácsapja a falra. Egy percnyi csend. Nem láttam, mit csinál. Az ő testi súlya foglalkoztatott erősen, s közben éreztem, hogy a ruhájának tehénszaga van.
- Emeljen feljebb! - mondja izgatottan.
Nagy innal-kínnal feljebb emeltem. Meztelen lábujjaival támaszkodni igyekezett. A vakolat hullott előttünk, de az erőm is kimerült.
- Emeljen!
- Nem bírom!
- No, csak egy kicsit!
Lerogytam, és ő meg végighuppant a fal mellett.
- A madár nincs benne - szólott feltápászkodva. A homloka vérzett. Attól tartottam, hogy elbődül.
De nem sírt. Füvet tépett a fal tövéről, és letörülgette vele a homlokát.
Különös fickó ez! - gondoltam rábámulva - nem sír, mikor vérzik!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.