Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora IV.

2012.05.30


         MÁSODIK FEJEZET
          A GYERMEKÉVEK

A keresztelői lakoma a maga rendje-módja szerint esett meg, jó pecsenyék, jó borok voltak sűrű pohárfelköszöntőkkel az újszülöttre, még azt is tudjuk, hogy a halpaprikást Tuba Lidia főzte, Nagy Mártonné a konyhán túli szobában teríttetett, a mellette levő kis szobában a gyerekek majszolták Vörösné felügyelete alatt nagy zajjal, csetepatéval a tortákat és nyalánkságokat, míg a harmadik, legtágasabb szobában (amelyik a szájhagyomány szerint az imaszoba volt) az oszlopai közt lengő bölcsőben ott feküdt az ünnepelt, a csecsemő egykedvűségével véve a meg-megnyíló ajtón az ünnepi lakoma zaját - az első lakomáét, mely az ő tiszteletére rendeztetett.

A bölcső az ágy mellett ringott, az ágyban az anya feküdt s minduntalan magához kívánta az új jövevényt, hogy kék szemeit, édes vonásait ismét és ismét lássa. Koronkint megnyílt az ajtó óvatosan, kíméletesen, ahogy az a gyöngélkedőnél megkívántatik, s valamelyik komaasszony osont be, de bejött az apa is megnézni a »katonát« s újra és újra elmondották: Lajoska visszatért.

Nagyra voltak vele, hogy a Lajoska az, aki visszajött. Hátha még tudták volna, hogy ki jött el helyette!

A keresztelő estig tartott, bár a vendégek egy részét kizavarta az a körülmény, hogy Nádasdy főispán nagy estélyt adott a megyeházán, amelyre hivatalosak voltak a megye és város előkelői. Csakhamar robogni kezdtek a fogatok a Vármegyeház utcán. A megyeház minden ablaka ki volt világítva s nagy tömegek ácsorogtak a hóval borított utcán, hogy az érkezőket nézzék, a sallangos lovakat, a csengős szánokat, a felöltözött dámákat és urakat. A Kacz-ház ablakai is ki voltak világítva, a zúzmarás gallyakon át valami fény derengett minden szobából. De hát ezt észre se vették az emberek. Ki tudhatta volna azt, hogy a két kivilágított ház közül ebben a kicsiben történik a nagyobb esemény?

A jövevény maga nem csinált sok teketóriát. Életének ebben az öntudatlan szakában sem tudott úr lenni a háznál. Csodálatosan jó csecsemő volt, nem sírt, mint más gyermekek, csendesen, türelmesen feküdt órákig és a kék szemeiben szüntelen mosoly ült. Mindig is ilyen szelíd gyermek maradt, »még az állatnak sem vétett«.[6]

A »néma ház« régi vidámsága visszatért vele. Ehhez járult még az is, hogy Jókayt mindjárt néhány héttel a Móric születése után árvák atyjának választotta meg a város 250 frt fizetéssel.

A tisztesség nem volt csekély, s azonkívül lelkületének is megfelelt a hivatal; a fizetés kicsiny volt, de a város, úgy látszik, elégnek tartotta, mert midőn későbben százötven kéve rőzsével kérte fizetését megjavíttatni, azzal az indokolással, hogy a hivatali teendők nagyon megszaporodtak, a tanács nem adta meg.

Egyébiránt mintha a gyerekkel a szerencse is hozzájuk szegődött volna. Ghyczy Rafaelnek egy nagy perét szintén ebben az évben nyerte meg, mely egész kis vagyont hozott a bár szerényen, de mindég rendezett viszonyok közt élő családnak, úgyhogy a következő év tavaszán végre házat vehettek a Szombati és a Nagy Mihály utca szögletén, tehát a város egyik legélénkebb pontján, Sárközy József és Domonkos Lidiától.[7] A ház, melyért 1600 frtot fizettek, teljesen rozoga állapotban volt, mélyen a földbe süppedve, úgyhogy ablakai egyvonalba estek az utca kövezetével, le kellett hát dönteni és újat építeni helyére.

Az adás-vevési szerződés március 6-án kelt s a Kacz-féle ház bérlete Szent Mihály napjára volt felmondva, mindössze egy fél év jutott a telek feltöltésére és az új építkezésre. Nagy sebbel-lobbal láttak hozzá s Jókayné minden reggel ott volt az építkezésnél a gyerekekkel, valamely kőre ülve kötögetett s nézegette a sürgő-forgó munkásokat és szekereket, mely utóbbiak közt sok volt a szívesség-fuvar. A rokonok, jó ösmerősök, ősi tisztes magyar szokás szerint önként ajánlkoznak a hajléképítők segítségére s ilyenkor tűnik ki, kinek meddig ér a becsülete. Mint jellemző dolgot meséli Vályné e napokból, hogy Móricz György uram egy vasárnap beállított hozzájuk isteni tisztelet után ezüstgombos és filigrán ezüst láncos öltözetében, hogy ő és az összes Móriczok (mind szekeres gazdák Komáromban) három-három napot kívánnak segédkezni a házépítésnél azért a nagy tisztességért, hogy legkisebb fiukat az ő nevükre kereszteltették a tekintetes úrék.

Jókayné a kis Mórickát is magával vitette reggelenként az építéshez. A gyermek szívesen mulatozott, teli szedve szoknyáját kavicsokkal, amit az építéshez szükséges homokból kirostáltak. Ha elálmosodott, elvitték lefektetni Csepy Zsigmondékhoz a szomszédos házba.

A ház, melynek alapkő-letételénél a kis Móric kezébe is odaadták a kalapácsot, hogy üssön vele egyet, csakugyan fölépült őszre csinos alháznak, polgárias utcaajtóval a középen. A kapu a helyi építkezés szerint csak a nagyuraknak és módos gazdáknak illett, ahol szekér vagy hintó jár be az udvarba. A telek elég nagy volt, úgyhogy belőle az a rész, amely régente a Thaly Lidiáé volt, kertnek hagyatott meg. Mihály napján elhurcolkodott a család, ott hagyván szinte nehéz szívvel a közel tizennégy évig lakott hajlékot, melyhez annyi emlék fűzte. De legalább végre a magukéba jöttek és közel vannak az iskolához, a templomhoz. A kis Móric már ekkor beszélni tudott és éppen javában tanult járni. »Hóna alatt áttolt asztalkendővel vezetgették, ő pedig egy zsámolyt vitt maga előtt, lassan, félénken tipegett-topogott végig az újdonatúj padlójú, fehérre meszelt falú nappali szobában, melyet négy széles fekete rámájú, Tell Vilmos életeseményeit ábrázoló kép díszített.«[8] E képek sokat foglalkoztatták gyermeki elméjét és képzelődését később is, az apának százszor és százszor el kellett mondania a hozzájuk fűződő eseményeket. Semmi kétség tehát, hogy az első hős, aki Jókay Móric lelkébe bevéste magát és tetteit, e derék svájci volt.

A gondos, okos anya, hogy leányát előre megszoktassa női feladataira, a kis Móricot kétéves korában Eszter gondviselésére bízta. Ő öltöztette, ő fésülte meg lenszőke haját, ügyelt rá napközben, megtanította imádkozni este, aztán vele is hált a kisfiú, aki rendkívül ragaszkodott hozzá. »Este - írja - vizet készítettem az ágyához, éjjel, ha ébredt, megitattam; éppen nem volt alkalmatlan. Később már csak megkereste a fülemet kezecskéjével, megmorzsolgatta: 'Dundi néném, Duda néném, adj egy kis vizet.'«

Gyorsan, szinte szédítően fejlődött szellemileg s minden érdekelte; az állatok, a bogarak, a virágok, amelyeket szétbontott, összehasítgatott, hogy lássa, mi van a belsejükben. Mindenen el tudott mulatni. Néha órákig se szólt, csak ült egy helyen és kék szemei üresen látszottak kalandozni a végtelenségben. Különösen a természet ezernyi jelenségei szórakoztatták, hogy majdnem állandó csodálkozást tükrözött vissza szép, harmatos, halovány arca, - mert nagyon gyenge, finom bőrű kis gyerek volt, éppen mint egy leány. Az ismerősök azt állították, vonásait vizsgálva, hogy szakasztott apja.

Kellemes, zavartalan örömökkel telt gyermekkora volt, még késő aggságában is sokszor visszaemlékszik erre. »Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohasem hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban.«

De a legkedvesebb napjait Ógyallán töltötte a nagyszülőknél. A falusi örömök ezernyi változatosságban tárultak itt eléje a juhok, lovak és tyúkok közt. Különösen Konkoly Antaléknál volt a gyerekek Eldorádója, kik szintén Gyallán laktak. A nagyszülők kedélye el volt egy kicsit savanyodva, hiszen a nagyapó már a nyolcvan körül járt, hanem Konkolyéknál kényeztették, mulattatták a gyerekeket s a kis Móric itt tudott játszani igazán önfeledten, repeső kedvvel a téres udvaron, a hűs vadgesztenyefák alatt. A Konkolyék tót juhászának apró gyerekei voltak, akikkel különös módon rokonszenvezett s akikről rövid idő alatt annyi sok tót szó ragadt rá - hogy abból harminc-negyven év múlva is jutott Tallérossy Zebulonnak. Ha akkor nincs meg a Jankó meg a kis Ancsurka Konkolyéknál, Mindenváró Ádám talán sohase kapta volna azt a sok bohókás vidám levelet az ő furcsán mókázó barátjától.

Az elkényeztetés rendesen az első és az utolsó gyerek osztályrésze. Az utolsóé, a »vakarcsé« még tán inkább. Móricka is becézett kedvence a szülőknek, vetélkednek a kedve keresésében. Jókayné magával viszi mindenüvé, a vizitekbe is, negyedik éves korában végignéz anyjával egy színi előadást. Valami víg darabot adtak, de még vígabb lett azzal, hogy a kis gyerek, aki egyébként bátortalan volt és a sokaság között megszeppenő, a darabban történő események szuggesztiója alatt, mint egykor a »peleskei nótárius«, hangosan felkiáltott: »Oh asszonyok, asszonyok!«[9] Ez volt az első nyilvános kijelentése élete elején, bízvást ez lehetett volna az utolsó is élete végén.

Jókayék ez idő tájban kikapták a birtokrészüket, a Fejér megyei birtokot, Nyéket. Az öreg Sámuel még életében kiosztotta, s azután alig élt egy évet. E birtok jövedelme és Jókay keresete most még nagyobb kényelmet biztosít nekik. Megszerzik a szomszédos házat is Niszl Ignáctól és felesége Csóka Jusztinától ugyancsak 1600 forintért, mint két év előtt a másikat. Nagyobb házat kezdenek vinni, s hovatovább több-több kényelmet és élvezetet engednek meg maguknak. Jókay az összes megjelenő hazai folyóiratokat járatja, sőt német könyveket is vesz. Különösen a német folyóiratok, melyek remek acél- és fametszetű képeket hoztak, valának várva várt olvasmányok.

Sokat tartózkodik a háznál, kivált télen át hetekig, nővére Jókay Zsuzsánna, Gózon Istvánné, a »fantaszta« (így nevezték a környéken), ki ha jó hangulatban volt, egész naphosszat versben beszélt. Ha különös ihlet szállta meg, éjjel is felkelt költeményt írni. Fiókjai tele voltak gyömöszölve ilyenekkel. A két testvér éjfélig is elbeszélgetett olvasmányairól, Goethéről, Schillerről, a weimari kis udvar liliputi cselszövényeiről s egyéb szellemi mozgalmakról, úgyhogy a szomszéd szobában fekvő Jókayné akárhányszor felkelt, alsó szoknyát vett és ágyba hajtotta mindkettőjüket. Jókay szintén versifikált, de leginkább csak névnapokra, különösebb alkalmakra nyergelte meg a Pegazust. Máskor az itteni színi előadásokról írt levelet a magyar folyóiratokba. E fellobbanásai a költői vénának nem bírtak számbavehető értékkel, de mégis jelezték, mint az utas előtt a homokban csillogó arany porszemek, hogy valahol a közelben nagy aranyleletre van kilátás. Az árvák atyja egyébként minden művészetért lelkesedett, szerette a zenét, az éneket és ő maga is csinosan rajzolt. A színdarabokat, melyeket lemásolt, egyszersmind ügyes toll-rajzokkal illusztrálta a szöveg között. A szereplő személyek megelevenedtek keze alatt igen csinos kivitelben és eredeti felfogással. Kár, hogy ezek a kedves családi csecsebecsék elégtek az 1849-iki tűzvész alkalmával.

A gyerekek és a jövedelem növekedésével a Jókayék visszahúzódó természete is engedett, sűrűbben kezdenek társaságokba járni s az ő házuk is nyitva van. Egyike az elsőknek, legtiszteltebbeknek Komáromban. Az asszony fenn tudja tartani a rangot. Amennyi jóság elfér kifejezésteljes, világos búzavirág színű szemeibe, annyi szigor honol a homlokán. Ritka típusa az akkori asszony vicispánoknak. Puritán erkölcsű, tekintélyén csorbát nem tűr, mert egész múltján nincs makula. Szembeszáll a nagyok gazságával, hatalmaskodásával, de meglágyítja a kicsinyek nyomora. Ha ügye-baja van, elmegy a törvénybe és nem hagyja a jussát s még a főbíró uram bátorsága is az inába szalad, ha »Jókayné uram« feddő tekintetét belevájja az arcába. Megtisztelés számba esik, akivel ő barátkozik. De hatalom is a városban, akinek uralma csakis egyenletes, nemes tulajdonain nyugszik. Ha valamely társaságba lép, egyszerre megváltozik a hang, mint mikor a professzor nyit be a klasszisba. Frivol modort, léha beszédet nem tűr - lecsap, mint a héja. S jaj annak, akire Jókayné megvetőleg ránézett, az morális halott Komáromban. Öregemberek mesélik, hogy volt ott egy Nagy Pál nevezetű élces, sziporkázó úri ember, aki keresztül-kasul szántott mindeneken ötletes, többnyire derűs, sőt parázna megjegyzéseivel, kit ennek dacára is szívesen hallgattak vala, de ha Jókayné megjelent, Nagy uram agyon volt ütve és szavát se lehetett venni. Ilyen hatalom volt Jókayné, pedig oly jónak látszott a jók iránt, hogy kenyérre lehetett volna kenni.