Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A török hodzsa tréfái I.

2012.05.30

 MEK-03876
MEK-be került: 2006-07-01
URL: http://mek.oszk.hu/03800/03876

                                 KÚNOS IGNÁC

                    A TÖRÖK HODZSA TRÉFÁI

NASZREDDIN MESTERNEK,
A KÖZEL ÉS TÁVOL KELETEN
ISMERT BÖLCS ÉS HÍRES
KISÁZSIAI HODZSÁNAK
CSALAFINTASÁGAI ÉS
MULATSÁGOS ESETEI

Terebess Kiadó, Budapest, 1997

                                   TARTALOM


                                     Bevezetés

Ami Naszreddin hodzsával gyermek és legény korában esett meg
Ami Naszreddin hodzsával férfi és meglett korában esett meg
Naszreddin hodzsa mókái és évődései a feleségeivel
Naszreddin hodzsa és az ő hol jámbor, hol csökönyös szamara
Ami az áldott emlékezetű hodzsával öregebb korában és halála után esett meg
Kúnos Ignác emlékezete

                                 Bevezetés

Naszreddin hodzsának hívták a törökök híres tréfamesterét. Alig is van városa, de meg országa is a széles nagy Keletnek, ahol a mókaszavú hodzsának ne ismernék a bohóságait, meg a furcsánál furcsább kedvteléseit.
Hodzsa, vagyis afféle egyházfi volt a mi Naszreddinünk; amolyan tanító, bíró, meg papféle, községének a legtöbbet tudó és legokosabban beszélő embere. Nevéhez a tréfás eseményeknek és vidám szómondásoknak egész láncolata fűződik, melyek még ma is közszájon forognak és nemzedékről nemzedékre, mesélőről mesélőre
szállanak.
Bajazid korában élt a hodzsa, Szivri-hiszár a születése helye. Abban a tizennegyedik századbeli Kisázsiában, melyet a tatár Timurlenk szállott meg és amely századokon át bejségekre, vagyis fejedelemségekre volt tagozódva. A hodzsának legendássá lett az alakja és legendássá lett az élete folyása. Lataif néven ismert
tréfái nemcsak a török irodalomban, hanem a nép emlékezetében is úgyszólván megkristályosodtak, aminthogy az a műfaj is, melyet főkép az ő sajátos egyénisége teremtett meg, irodalmi termékké, egyben pedig a keleti népek közkincsévé finomodott. Mondásai a folklor szavaivá lettek, alakja pedig egy legendakör hősévé
emelkedett. Innen érthető az a széles népszerűség, mely nevét már hosszú évszázadok óta glóriázza és a nevével kapcsolatos tréfákat közismertté, a török népnek legsajátabbjává tette.
A naszreddini tréfák humora elsősorban török humor. Hisz a hodzsában is főkép a török szólal meg, aminthogy nemzetiesen török és törökösen mohamedán a hodzsa minden egyes tréfájának nyers, szókimondó és nem egyszer még darabos volta is. Mintha csak a maga eszejárását, a maga gondolkodása módját látná benne az a paraszti sorban élő iszlám, akinek derűsködő szólás-mondása még mai nap is egyezik a hodzsáéval. És ez a humor hol póriasan furfangos, hol nevettetően együgyű. Különösen akkor, ha kérdések és feleletek alakjában nyeri megnyilatkozását. Ebben a hol szántszándékos, hol meg tettetett naivságban mutatkozik leginkább nemcsak a hodzsa, hanem általában az összes keleti népek humora. Érzi a kérdésnek naivul nevetséges voltát és feleletével még csak fokozza és tetőzi. Hallgatóiról azonban felteszi, hogy szavai megértésre találtak, ha mindjárt a saját maga megalázkodása árán is.
Hány meg hány tréfa esik meg a hodzsa rovására, hányszor vall az ő színlelt tudatlanságával és pórias bárdolatlanságával csúfosnál csúfosabb kudarcot. Mintha csak az volna a szándéka, hogy minél nevettetőbbé és minél mulattatóbbá váljék az alakja. Mert nagy mestere ő a színlelésnek és virtuóza a találékony bárgyúságoknak. Annyira a nép szelleméből valók e tréfák és annyira összeforrottak nemcsak az ő személyével, hanem a népi élettel is, hogy formailag is főkép a nép nyelvén fejezhetők ki, a nép mesterkéletlen szavainak
a közvetítésével. Hisz a hodzsa tréfáinak egész fogalomköre és gondolatvilága aligha terjed túl a népén.
Nem egyforma keletűek ezek a naszreddini adomák. És aminthogy régibb időkbeli tréfákat is az ő nevével szokás egybekapcsolni, azonmód akadunk újabb keletű, sőt nyugoti utakon átszivárgott tréfákra is, melyeket a hodzsa
nevével kapcsolnak össze. Lehet, hogy legtöbbje a népszellem rokonságának ugyanegyféle megnyilatkozásai, de lehetséges az is, hogy tréfavándorlásoknak, vagy puszta átvételeknek az eredménye. Hisz még mai nap is szokásos, hogy az újabban keletkezett tréfákat úgy adják tovább, mintha csak a hodzsával, vagy legalább is a
hodzsa idejében estek volna meg. Ily módon még jobban megmosolyogják őket és még jobban el is hiszik neki.
Egyébként pedig annyira egyéniek, annyira sajátosak ezek az apróbb átélések, hogy az újabb idők és másfajtabéliek humorosságával nem egykönnyen téveszthetők össze. Főleg pedig azok a tréfák, melyek a hodzsa korabeli társadalmi, közigazgatási és valláserkölcsi szokásokra s a mainál jóval kezdetlegesebb életmódokra vonatkoznak. És e régi megszokásokkal és e régi életfelfogásokkal oly bensően függnek a hodzsa cselekedetei össze, hogy csakis az ő korában és az ő egyéniségével kapcsolatban nyerhették a belső kialakulásukat.
Ha messze idegenből kerül valaki a községébe, a hodzsa van megbízva a kellő fogadtatásával. Ha idegenbe kell valakit küldeni, megint csak a hodzsára vár a feladat, hogy helytálljon a leleményességével. Hogy nem egyszer nem éppen úgy viselkedik, ahogy a kiválasztottsága és hodzsai méltósága megkívánná, azt ismét csak az ő mindent kiegyenlítő humorával lehet megtenni és megbocsátani. Szókimondó és néha nagyon is vaskos tréfái az
idejebeli közízlésnek a mutatói és az efféle eszmekörbe tartozó felfogásokból és gondolkozásokból nem egy érdekes tanulságot vonhatunk le a tizennegyedik század társadalmi és erkölcsi világnézeteire. Hiszen nagyjában még effélék az állapotok a mai Kisázsiában is.
A hodzsa nevéhez fűződő tréfa-hagyományok a lehető legkülönfélébb fogalmi körökre terjednek. Nagy a tér benne
a vendéglátáshoz fűződő átéléseknek és az idegenből jöttek megvendégelésének. Főleg az iszlámhitű népeknél, hol a karaván-szeráji intézmény mellett minden egyes háznak is dívik a vendéglátás etikai kötelezettsége. Nem egy vendégnek kellett a hodzsa házában is megfordulnia, akinek azonfelül még a híre-neve is vonzotta a jámbor
útonlevőket. De ki is fogott azokon az istenadtákon, akik a vendéglátás szokásaival vissza akartak volna élni. Lett légyen benne szándékosság, avagy bárgyúságból eredő.
Az erkölcsi háttérnek sincsenek az ő tréfái híjával. És az efféle oktatásoknak és megleckéztetéseknek, mint
bírája és tanítója a községének, bőségesen nyílt meg az alkalma. A hodzsai tréfák egyik forrása épp az ítélkezéseiben és tanácsaiban rejlik, melyek hol póriasan furfangosak, hol nevettetően együgyűek, de mindig találók és jellemzetesek. Messze földről jönnek hozzá az emberek, hogy igazságot vagy tanácsot kérjenek tőle, vagy hogy legalább is vitába bocsátkozhassanak vele. Néha meg csak azért, hogy hátha tréfáló kedvében találják. Kérdéseket intéznek hozzá, hogy zavarba hozzák és a kérdezőket rendszerint ő hozza zavarba, hol
csípős és furfangos, hol meg bántó és gúnyolódóan körmönfont feleleteivel. És ha rejtett ravaszság lappang is a hozzá intézett kérdésekben, még mélyebb a csalafintaság a feleleteiben.
Ugyancsak így vagyunk vele, a szószék hodzsájával is. Oktatja ugyan a híveit, de nem annyira az erkölcs, mint inkább a gúnyolódás és a nevetség pengéjével okozza az érzékeny sebeket. Olyankor is prédikál, amikor látszatra legalább, nincs is mit mondania, hacsak néma ajkaival nem. Mint községe hodzsájának, a tanítás is a
kötelességei közé tartozott. Köréje gyülekeznek a tudományért égők, a szofták és bizonyára több életbölcsességet és furfangot tanultak el a mesterüktől, mint szent könyvekre vonatkozó magyarázatokat. Még a
tanítványok is nem egyszer tréfálják meg a mestert. És szinte látjuk, amint ott ül a hodzsa a szőnyegén, félkörben a tanítványai és nevetteti a növendékeit hol elcsűrt-csavart magyarázataival, hol ismert
kiszólásaival.
Még a családi élete se szűkölködik az ő humora nélkül. Főkép a feleségével, illetve a feleségeivel van a
legtöbb évődése. Változtatja őket, akár a kaftánját meg a turbánját és az a legboldogabb napja, ha túljárhat az eszükön, vagy ha kudarcot vallat velük.
Már a foglalkozása is némi kiváltságos helyzetet biztosított neki. Az iszlám hierárkiában előkelő helye van a hodzsának, az egyházi és világi ügyekben egyaránt ítélkező törvénytudónak. És nem egy hagyomány tesz róla tanúságot, hogy amikor a hódító despoták sorra foglalgatták a kisázsiai tartományokat, mindig a furfangos
leleményesség hírében álló hodzsa volt a kiszemelt, aki helysége képviseletében az uralkodó fényességes színe elé járulhatott. Az ő idejében kezdődött a tatár betörés és Timurlenk győzelmeinek fényesnél fényesebb sorozata. Nagy lehetett az egyes vidékek rémülete, amint a kegyetlen hódító közeledtének neszét vették.
Ellenállás nélkül hódoltak meg a török bejségek és még szerencsésnek vallhatta magát az a város, melyet a föld porával nem tett egyenlővé. Előre rettegték a jöttét és követeket menesztettek eléje, hogy kérlelhetetlen haragját csak némiképp is enyhítsék.
A hodzsa községét is utolérte a sorsa. Mint írástudó bölcset, a hodzsát állítja a hagyomány sorompóba és ő volt azzal a nem könnyű feladattal megbízva, hogy ismert furfangjával és ékesszólása fegyverével útját állja a veszedelemnek. Nem is egy tréfában van megörökítve az a bizarrszerűen különös viszony, melyben a szókimondó hodzsa a tréfakedvelő, de tréfálkozásiban is szigorú kényúrral állott. Mintha csak rá lettek volna egymásra utalva. Főleg Timur sáh a hodzsára, akinek talpraesett feleleteiből sose hiányzott az őszinteség és aki olyankor is meg mert szólalni, amikor másvalaki a fejével játszott volna. Tréfás történetkéivel, olykor-olykor trágár szólásaival mulattatta és talpraesett feleleteivel, amelyek nem mindig voltak mélyebb értelem és burkolt célzások híjával, szórakoztatta. Ha itt-ott túl talált menni az illendőség és bizalmaskodás határán, ami többször is megeshetett, szigorú megfeddésben, sőt érzékeny büntetésekben is volt része.
És midőn sok-sok évvel ezelőtt a hodzsa hajdani székhelyén, kisázsiai vidékeken jártam, közvetlen a nép ajkáról leshettem el a tréfákat és azzal a közvetlenséggel jegyezhettem is le őket, ahogyan talán századok előtt, a hodzsa száján hangzottak el. Magáról az élete körülményeiről alig tudunk valamit. Egyetlen emléke mai nap is meglevő síremléke (türbe), melyet a hagyomány szerint még életében állított fel magának, hogy a késő utódokat is megnevettesse vele. Nyitott csarnokban van ez a türbe, falak helyett csak oszlopok tartják.
Az egyik fal helyét egy nagy ajtó foglalja el, melyet irdatlan nagy vaslakat tart zárva, hogy a nyitott sírhely megközelíthetetlen voltát úgyszólván parodizálja. És jelképe lett e sírbolt a kipusztíthatatlan
tréfának és a soha ki nem haló humornak.

Budapest, 1926. évi október havában.
                                                                   KÚNOS IGNÁC

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.