Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A török hodzsa tréfái IV.

2012.05.30

*

Mikor még szofta-növendék volt a hodzsa, a közeli falvakban kellett légátuskodnia. Egymásután jár-kél a falvakban, de mindenütt csak azzal fogadják, hogy:
- Isten hozott hodzsa efendi, van már nekünk imámunk.
Vagy öt-hat falut jár be hiába, míg eljut végül a hetedikbe is. Egy róka garázdálkodott volt abban a faluban.
Ahány tyúk, liba meg pulyka, mind elpusztította már, de még a bőrből való lábbeliket sem kímélte, azokat is szétrágcsálta. Addig-addig, míg egyszer csak tőrbecsalták és nagynehezen hurokra került végre.
Összegyülekeznek a falubéliek és azon tanácskoznak, hogy mi módon pusztítsák el ezt a fene állatot. Épp akkor vetődött oda a fiatal hodzsa és megkérdezik tőle:
- Hodzsa efendi, sok kárt okozott nekünk ez a beste állat, agyon szeretnénk valahogy kínozni. Mi lenne a legjobb módja?
- Bízzátok csak rám, - feleli a fiatal hodzsa, - ellátom én a dolgát.
Megbíznak a hodzsában, félrehúzódnak és odaadják neki a hurokra került vadat. Fogja a hodzsa, leveti magáról a kaftánt meg az övet, ráadja a rókára és övvel is átköti a derekát. Aztán meg a turbánját veszi le, azt is ráadja a rókára és vesd el magad, szabadon ereszti.
Nagy szemet mereszt a sok ember és rátámadnak a hodzsára:
- Mit műveltél, te szerencsétlen? - és már lótnak-futnak, hogy megint kézrekerítsék a rókát.
A hodzsa azonban útjukat állja és így szól hozzájuk:
- Ide figyeljetek, emberek. Olyan egy dolgot cselekedtem most a rókával, hogy ha még negyven kopasz kerülne is össze, azok se csinálhatnák ravaszabbul. Járhat-kelhet most már az a turbános meg kaftános róka, nincs falu, aki befogadná, aki még csak szóba is állana vele.

*

Még molla korában történt a hodzsával, hogy azt mondja neki az anyja:
- Fiam, Naszreddin molla, sétára megyek a szomszédbeli asszonyokkal, vigyázz a ház ajtajára, meg ne válj valahogy tőle. - Odaül a hodzsa a küszöbje mellé és amint csámcsogja a száraz barackokat, megjön a sógora, a szomszéd falubéli és azt mondja a házajtó őrzőnek:
- Molla fiam, jön mindjárt a feleségem is, menj és add hírül az anyádnak, hogy vendég állít be a házhoz, - s azzal visszafelé indul a felesége felé.
Kapja a hodzsa az ajtót, kifeszíti a helyéből, a vállára veszi és úgy siet az anyja után. Meglátja az anyja és kérdezi nagy álmélkodva, hogy mi lelte azzal az ajtóval?
- A lelkemre kötötted volt, - feleli a molla, - hogy vigyázzak az ajtóra és hogy meg ne váljak tőle. Épp ott üldögéltem mellette, amikor jön a sógor és mondja, hogy vendégek állítanak be hozzánk és hogy adjam neked hírül. Az ajtót nem hagyhattam ott, hát a vállamra vettem és neked is szót fogadtam vele, meg a sógornak is: meghoztam az izenetjét.

*

Az iszlám népeknél is szokásos, hogy ünnepnapokon, főkép pedig a nagy ramazán idejében, légációkba mennek a hodzsa-növendékek. A fiatal hodzsának is kijutott belőle a része. Épp tartja igével a híveit, fent a fiatal hodzsa a szószéken, lent pedig az ájtatoskodók és arról prédikál a többek közt, hogy Jézus Ő Prófétasága miképp jutott fel a mennyég negyedik rétegébe. Amint távoznak aztán a mecsetből, egy öregasszony lép oda a hodzsa elé és azt kérdezi tőle:
- Lelkem hodzsa efendi, hallottam az igédet; azt is megtudtam belőle, hogy Jézus Ő szentsége a negyedik mennyégig jutott el. Vajjon milyen ott az ő eledele, milyen az ő étele és milyen az ő itala?
Mérgeset tekint a hodzsa az asszonyra és ilyen szókkal förmed rá:
- Óh te szerencsétlen asszonyi teremtés. Épp egy kerek hónapja, hogy itt tartózkodom a falutokban és még csak eszedbe se jutott, nem is kérdezted egyszer se, hogy vajjon ennek a ti légátusotoknak van-e enni meg inni valója.

*

Gyerekember volt még a hodzsa, amikor egy paptársa így hazudozott előtte:
- Amikor a múltkoriban Sztambulban voltam, olyan egy káposztafejet láttam egy kertben, hogy akár háromszáz ember is elbújhatott volna benne.
Azt feleli erre a gyerek Naszreddin:
- Mind semmi ahhoz képest, amit én láttam a minap.
- Mi az, amit láttál?
- Olyan egy nagy üstöt, amit háromszáz ember kovácsolt egyszerre és ez a sok ember olyan messze dolgozott egymástól, hogy nem hallhatták egymás szavát.
- Mire kellett ez a nagy üst? - kérdi a másik.
- Óh, te együgyű, - kiált fel a hodzsajelölt, - hogy azt a nagy káposztafejet, amit Sztambulban láttál, meg is főzhessék benne.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.