Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


DEÁK FERENC: ADOMÁK III.

2012.05.30


                                "A nagyság átka."

 
Hogy mi minden megeshetik egy nagy férfiun, pusztán a nagysága iránt nyilvánuló tisztelet révén, tapasztalhatjuk a következő adomából, mely a milyen épületes, ép olyan hiteles is.
1867-ben, midőn a Deák-kultusz körülbelől tetőpontját érte el, majdnem naponkint igen számos és válogatott társaság szokott az "Angol királynőhez" czimzett szállodában Deák szerény lakásán összejönni. Kül- és belföldi diplomaták, politikusok, követek, müvészek és irók, tudorok és országnagyok mintegy vetekedtek egymással Deák iránti határtalan tiszteletük tolmácsolásában.
Egy mélabus őszi délután esti óráiban különösen diszes társaság találkozott Deáknál; midőn minden teketoria nélkül egyszerre csak benyit hozzá egy különben derék varga-mester-ember valahonnan a vidékről.
Köztudomásu dolog ugyanis, hogy Deáknál nem szokás bejelenteni senkit sem. Ajtaja nyitva. Inas nem kotnyeleskedik előtte. Deák klassikus egyszerüsége nem türi meg az efféle czifraságokat.
A varga tehát minden nehézség nélkül bejöhetett hozzá, ki vásottá kefélt fekete magyar ruhájában szörnyen alázatos képet vágva állott elibe; s ujjai közt labdává gyürvén rücskös kalapját, ekképen kezdé mondókáját:
"A tekintetes ur-e Deák Ferencz nagy hazánkfia?"
- Igen, engem Deák Ferencznek hivnak. Mivel lehetek szolgalatjára?
"Ugyan kérem - mondá a becsületes varga akadozva - én és a feleségem, hála istennek, szerencsés életet élünk. Csak egy hiányzik boldogságunkból, hogy teljes legyen, ha t. i. a tekintetes ur megengedné, hogy iránta való tiszteletünket és elragadtatásunkat illő módon kifejezhessük."
- Köszönöm, köszönöm! - viszonzá Deák szokott nyájasságával.
A varga a sikertől vérszemre kapott s leirhatlan alázatossággal folytatá:
"Kinn áll a feleségem; messze utról jött ide, hogy tisztelete jeléül a tekintetes ur arczát megcsókolhassa. Ez az ő vágyainak legmagasbika. Ez az ő legfőbb boldogsága. Engedje meg neki; kérem szeretettel."
Deák Ferencz helyeslőleg intett fejével.
Beállit egy hosszu, vézna, sárga, fogatlan asszonyság, ránczos arczczal, redős homlokkal; és egy végetlenül epedő pillantást vetve Deákra, tárt karokkal siet feléje.
A nagy Deák oda tartá egyik orczáját a rút sibilla elé s megengedé, hogy megcsókolja.
Később a varga még három szurtos, kóczos, vaczkor-arczu gyermekét is beczipelte, hogy a nagy hazafi kezeit megcsókolják.
És mindezt Deák nagysága iránti tiszteletének jeléül.
Őnagyságnak is megvannak a maga terhei, sőt tréfás mozzanatai is.
Lamartine is, kit 1848-ban egész boszorkány-csapat rút, vén és piszkos nőszemély jött mint az uj köztársasági elnököt üdvözölni, majdnem hasonló dicsőitésnek volt áldozata; de midőn a csókolódásra került volna a sor, a furfangos költő-diplomata egy ügyes frázissal vágta ki magát a veszélyből, mondván: "Francziaország valamennyi hölgyei csókolni való teremtések; de boldog Isten! honnan vegyek időt mindnyájokat megcsókolni, mikor oly sok sürgős teendőim vannak." S ezzel meghajtva magát nyájasan, termeibe vonult vissza. E rútnál is rútabb fehérszemélyeknek mód nélkül tetszett Lamartine hizelgő bókja, s mindenikök magára értvén az udvarias czélzást, lelkesülten és örömittasan távoztak a köztársasági elnök irodájából.

                    Mind a kettő Ferencz lesz.

Azon napon, midőn Deák Ferencz remek felirati védbeszéde a vidékre is elérkezett, betegedett le H. ur neje. Azonnal a bába, orvos stb. szakba vágó egyéniségekért küldtek; de mindez H. urat nem hátráltatá, hogy a feliratot pártoló beszédet negyedszer is végig ne olvassa, midőn az orvos belép, s neje hogylétéről tudakolódik.
- A bába végzi kötelességét; hanem ezt olvassa el kedves barátom! - és székre ültetvén az orvost, kezébe nyomta a hirlapot.
- Részemről helyeslem, - szól az orvos, - hát barátom milyen véleményben van? mert mint látom izgatott.
- Én? - Ha fiam lesz, Deák Ferencz nevére, Ferencznek kereszteltetem, s e perczben rohan be a szolgálók egyike:
- Teins uram! - teins uram! ikrek!!
- Ikrek? - szól bámulva H. ur.
- Igen ikrek! mind a kettő fiu! - s ezzel a szolgáló szaladásnak vette magát, hogy az örvendetes hirt ő kürtölhesse először a faluban.
- Mind a kettő Ferencz lesz! kiált utána H. ur - ha tiz lesz - mind Ferencz!!
Az orvos sem kérdé többet, hogy milyen véleményben van H. ur.

                    Hunyadi Jancsi.

Irinyinek az a szokása volt, hogy bárki volt légyen szóban, ő mindenkit olyanformán nevezett meg, mintha a legjobb barátjáról beszélt volna, s mindenesetre nem mondta volna: Nagy Sándor, Rudolf császár, Szent István, hanem: Nagy Sanyi, Rudi császár, szent Pista; mert nála az mitsem határozott, hogy vajjon császárok, királyok, herczegek, bárók, urak, urfiak vagy válogatott czigány-legények voltak-e azok, a kikről szólt.
Egyszer Deák Ferencznél létekor azt kérdi tőle nagy hazánkfia:
- Ugyan mit adnak ma a szinházban?
- Hunyadi Laczit - válaszolá Irinyi.
- Igen, a Jancsi fiát - viszonzá Deák komolyan.

                 A kinek nincs árnyéka.

Deák Ferencz arczképét nézegette egynehány komám uram.
- Mi ez itt a háta megett? - kérdé egyik, a kép árnyéklatára mutatva.
- Hát az árnyéka - fejté meg egyik a többi közül.
- De azt már tagadom! - kiáltott egy harmadik - mert a mi Deák Ferenczünknek nincs semmi árnyéka.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.