Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Móra Ferenc: Titulász bankója V.

2012.05.30

             NAGYÉTKŰ KÓROGYI

Nagyétkű Kórogyi nem volt valami deli levente, akinek vitézi tetteit ország-világ ismerte volna. Jámbor kukta volt a Nagy Lajos király udvarában, s késnél, villánál egyébbel nem tudott hadakozni. Azzal azonban igen tudott bánni. Amelyik sült malacra ráfogta a fegyverét, abból egy porcogó sem maradt meg magnak. De még egy kemence rétest is megevett rá, s egy tarisznya diót azon hajastól elropogtatott utána. Akkor aztán azt mondta, hogy most már elverte az éhét.
Az udvari apródok sokat elévődtek a nagy étkű kuktával, hanem a főszakács egyszer megunta a tudományát. Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyőzni a Kórogyi Péter étvágyát.
- Föleszi az egész udvari konyhát, királyom - panaszolta félig bosszúsan, félig nevetve.
Lajos király nem szerette maga körül a sok léhűtő népet, de a nagy étkű Kórogyi dolgán mégis csak elnevette magát.
- Amúgy békességes, jó fiú?
- Nem vét az a légynek se, uram király, csak éppen az étvágyával nem bír. Semmit rá nem bízhatok a konyhán, mert amit süt-főz, mind maga éli el.
- Sebaj - nevetett a király -, ennyit csak elbír még a magyar király udvara. Viseljétek gondját, hogy panasza ne lehessen ránk. Ritka tudomány az övé, hátha még hasznát is vehetjük valamikor.
Ettől fogva aztán igazán gyöngyélete volt a nagy étkű Kórogyinak. Most már nemcsak az éhét verhette el, hanem jól is lakhatott kénye-kedve szerint. Ki is gömbölyödött, mint a duda, s mikor az olasz hadjáratba indult Lajos király, gurítani kellett a táborban a nagy étkű Kórogyit, mint a hordót. Rimánkodott is a főszakácsnak, hogy hadd maradhasson ő otthon házőrző pásztornak, de azt meg nem indította a könyörgés.
- Minden gulyánkat fölennéd, mire hazakerülnénk! Kiinnád rájuk a Duna vizét! Gyere velünk, atyámfia, böjtöld meg egy kicsit a sok dínomdánomot.
Nem is szenvedte meg úgy senki az olasz hadjáratot, mint a nagy étkű Kórogyi. Maga a király is akárhányszor csak úgy a körme közül ebédelt, s bizony a jámbor kuktának se igen terítgettek asztalt. Csak akkor volt jó neki, ha egy-egy narancserdőbe bevehette magát. Úgy ette az aranyalmát, mint más ember a cseresznyét szokta. Hanem azért mire Nápolyig leértek, csak úgy csörgött már a csontja. Egyéb húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak varjút, verebet nem nyilazott. Utoljára pedig azok is kerülték a magyar tábort, annyit riasztgatta őket nagy étkű Kórogyi.
Három hétig tartott Nápoly ostroma, mikor a szorongatott olaszok követeket küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Nagy kísérettel jöttek a követek, válogatott hadinéppel, szálfa termetű vitézekkel. Mutogatni akarták a magyaroknak, hogy nincs nekik mit félni a magyaroktól.
Maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezőn, dárdát hánytak, kopját törtek, s utoljára egy toronytermetű olasz levente nekiugrott a tábor mellett legelésző gulyának, fölkapta a legerősebb ökröt, s odatette Lajos király elé.
- Ilyen legényeket nevel az olasz föld, magyar urak! - fordultak oda kérkedve a nápolyi követek a királyhoz.
Csudálkozó morgás futott végig a magyar urakon, Lajos király azonban kicsinylőleg legyintett a kezével.
- Különbet tudnak ennél a magyar legények! A legkisebb kuktám is megeszi azt az ökröt, amit ti megemeltetek!
Az olaszok nevettek a tréfán, azonban Lajos király komolyan előparancsolta a nagy étkű Kórogyit. Éppen sáskákat szedett az istenadta a mezőn, s átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem.
- Készülj az ebédre, Péter fiam - mondta a főszakács -, meg kell mentened a magyar becsületet. Meg kell enned az ökröt.
Azt mondta rá Péter kukta, hogy ő arra mindig készen van, csak az ebéd készen legyen. S addig is, míg elkészül, megevett elüljáróba két kukoricakenyeret. A követek közül pedig az egyik kiment a konyhába, vigyázni, hogy elkészítik-e az egész ökröt. A másik meg odaült a nagy étkű Kórogyi mellé, hogy ugyan hova teszi azt a tenger húst.
Hát biz azt nézhette egész estig, ahogy Péter a gallérja mögé hajigálja. Remekelt a főszakács, csinált vagy harminc fogást az ökörből. Sütötte pecsenyének, főzte becsináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal, tejfölös mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle fűszerszámmal. Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte befelé a húst, a másikon szórta kifelé a csontot, s mire mindent leeresztgetett a horpaszába, alig látszott ki a csonthegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy alázatosan:
- Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok mindenféle pósz-pász majd el találja venni az étvágyamat!
Lajos király olyan jóízűen nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele, a követek pedig ész nélkül takarodtak vissza Nápolyba, s kinyitották a város kapuit a magyarok előtt. Olyan emberekkel nem lehet harcolni, akik közül a legalábbvaló is egy ökröt eszik meg együltében, s még akkor azt kérdezi, hogy hol van a többi.
Így vette hasznát Lajos király a nagy étkű Kórogyi tudományának, s volt rá gondja, hogy többet ne kelljen neki tücskön, verében élni.

HERVOJA HAZATÉRÉSE

Közel a Dráva vizéhez, rengeteg erdők közt, magas hegy ormán meredt az égnek Hervoja vára. Most már jóformán csak a helye meg a neve van meg. Egy-két omladékfal, egy-egy rakás kő, benőve mohával, befutva borostyánnal. Kökénybokrok sűrű bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak. Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nőnek, mint ezen a vad helyen. Ember soha nem jár erre, madárnak is csak a legvadabbja vetődik ide: a ragadozó sas, a kegyetlen sólyom.
Sok száz esztendővel ezelőtt nem volt pompásabb vára az országnak Hervoja váránál, hatalmasabb ura Hervoja vajdánál. Tíz vármegye hallgatott a parancsára. Kétheti járóföld mind őt vallotta gazdájának. Várából sohase fogyott ki a vendég. Örökös dínomdánom volt ott az élet. Hébe-hóba Zsigmond király is megfordult a nagyúrnál, aki nagy szívességgel fogadta ugyan, de dölyfösségét nem tudta eltakarni. Egyszer nagy magabíztában azt mondta a királynak:
- Úgy nézz engem, uram király, hogy a te trónusodat az én vállam tartja. Ha én egyszer megrázom magamat, összedől a trónod.
Zsigmond király elnyelte a sértést, mert csakugyan szüksége volt Hervoja barátságára. Kívül-belül sok volt az ellensége. Hanem azért csak nem soká tartott a barátság.
A Dráva mentén a fejedelmi birtokok határosak voltak a Hervoja erdejével. Egyszer a király vadászai egy hatalmas szarvast kergettek, amely átmenekült a Hervoja tölgyeseibe. A vadászok utánairamodtak, de mire lenyilazták, akkorra ott termettek a vajda szolgái is. Magukénak követelték a vadat, mert az ő földjükön esett el. Az udvari vadászok nem engedtek, nagy csetepaté támadt, s a vajda emberei véres fejjel mentek haza panaszt tenni.
Másnap Hervoja összeszedte a csatlósait, berontott a fejedelem erdeibe, s bosszújában olyan garázdálkodást vitt benne véghez, hogy ezt már Zsigmond se hagyhatta szó nélkül. Katonákat küldött a dölyfös nagyúr ellen, hogy láncra verve vigyék eléje. Hervoja nem hagyta magát, szembeszállt velük, de bizony elvesztette a csatát. A király hadai minden birtokát elszedték, s körülvették a várat is, ahol meghúzta magát.
A bosszút lihegő embernek egy gonosz gondolata támadt. Behívta a maga segítségére a törököt, akik akkor jártak először Magyarországon. Mind szétverték Zsigmond hadait, s elborították az egész Dráva mentét. Égettek, pusztítottak, amerre jártak, földönfutóvá tették sok vármegye népét, s ezerszámra hurcolták ki magukkal a rabul ejtett magyarokat.
Hervojának nem telt öröme a diadalban. Mikor meglátta a szörnyű pusztítást, felébredt a lelkiismerete. Nézte a vár bástyáiról, hogy a török hadak kitakarodtak az országból, s mikor látta, hogy szidalmazzák ég felé emelt ököllel a szerencsétlen rab magyarok, kétségbeesve kiáltott fel:
- Jaj nekem, jaj nekem, amiért eladtam a hazát!
Hajadonfővel futott le a várból, ahová vissza se tért többé. Ész nélkül bujdosott a vadon erdőkben hosszú esztendőkön keresztül. Vadállatokkal lakott, s maga is egészen vadállat formájú lett. Haja, szakálla földig nőtt, ruhája lerongyolódott, ijedten menekültek el a favágók, erdőkerülők, ha olykor találkoztak az erdei rémmel, aki mindig csak azt hajtogatta:
- Jaj annak, aki eladja a hazáját!
De jaj volt Hervoja várának is. Abban a percben, ahogy a vajda elfutott belőle, elszáradtak a várkert hatalmas fái, pompás virágai. Lehányták levelüket a szomszéd erdők, elfonnyadt az utolsó fűszál is. Kiapadt a várkút, kiapadt a vár alatt csörgő kis patak. Az Isten sújtó keze nehezedett mindenre.
Jött egyik tavasz a másik után, de Hervoja várában nem virított ki soha többé a virág. Borzadva kerülte a tájat mindenki, s a nép közt szájról szájra járt az a jóslat, amit egy remete mondott:
- Hervoja vára addig marad puszta, míg a gazdája haza nem tér. Mikor majd egyszer visszajön, nagy pompával, diadalmenettel, akkor megindul a csörgő patak, kihajtanak a fák, füvek, virágok.
Senki nem bízott abban, hogy teljesedjék a jóslat. Az erdő vad lakója úgy eltűnt, hogy senki se látta többet. Hiába kereste ifjú felesége, hiába várta vissza aranyhajú kisfia. Apa nélkül kellett felnőni az istenadtának, és öröm nélkül. Nem állt vele szóba még az utolsó szolgagyerek se. Egy játszótársa volt csak, szomorú édesanyja, akit sohase látott nevetni. Sírva kelt, sírva feküdt, s viaszsárga orcával, mint az árnyék, bolyongott az elhagyatott várban.
Mikor az aranyhajú gyermek legénnyé cseperedett, egy reggel odaállt az édesanyja elé kigyulladt szemmel.
- Édesanyám, én elmegyek katonának, a hazát szolgálni. Addig nem látsz, míg le nem mosom az apám gyalázatát.
Az anyja ráborult, szerette volna ölelő karjával örökre magánál tartani. Kije marad a nagy üres várban, az egész világon, ha a fia is elhagyja? De azért csak annyit mondott neki:
- Áldjon meg az Isten! Segítsen meg az Isten!
Az ifjú Hervoja elment. Névtelenül beállt közkatonának Hunyadi János seregébe. Nagy szükség volt a fiatal, erős karra. A török, mióta Hervoja vajda behívta, úgy megszerette ezt a szép országot, mint az árvíz, s csak Hunyadi seregei bírtak nekik ellenállni.
Nagyobb ijedelme nem volt a töröknek az ifjú Hervojánál. Haragos oroszlán nem harcolhatott volna nála nagyobb dühösséggel. Mindig elöl járt a csatákban. Hunyadi nemsokára vezérnek tette meg a fiatal hőst, akiről senki se tudta, kicsoda. Csak mikor egy diadalmas csatában szíven szúrta a török kopja, és haldokolva hullott le a lováról, ezzel a vallomással sóhajtotta ki a lelkét:
- A Hervoja fia vagyok. Jóvátettem az apám bűnét.
Az elhagyatott várban pedig a szegény öregasszony egyre várta, jön-e már az ő fia, akinek hírét se hallotta sok esztendő óta. Éjt-napot ott töltött ablaka könyöklőjén, hogy minél előbb láthassa jövetelét.
Jött is nagy pompával, diadalmenettel. Elöl ötven gyászruhás vitéz, hátul ötven gyászruhás vitéz. Közben hat fekete lovas halottasszekér, rajta nehéz koporsóban az ifjú Hervoja. Mosolygott, mintha élne, s halott kezével szorította hősi kardját.
Mikor a menet a várútra kanyarodott, az erdőből lihegve törtetett elő egy fehér hajú, fehér szakállú, törődött öregember, s az ég felé emelt fejjel fölkiáltott:
- Hervoja hazatér!
Abban a percben elvágódott, s többé föl se kelt. Az öreg Hervoja volt. Azon a helyen temették el, s azon a helyen, az erdők sűrűjében ma is kopár, fekete a föld. Nem terem rajta semmi.
A föld érzi, hogy keblében hazaáruló porlad.
De a várkert egyszerre virágba borult, ahogy a kapun befordult az ifjú Hervoja diadalszekere. A patak vize fölfakadt szelíd csobogással, s kihajtottak a fák és bokrok, hogy még nagyobb legyen a temetési pompa.
Az ifjú hős után nemsokára meghalt az anya is. Oda temették a fia mellé. Hervoja vára pedig elpusztult, kő kövön alig van már belőle, benőve mohával, befutva borostyánnal. Kökénybokrok sűrű bozótja aljában a téli zöld kövér indái futnak. Kék virágkelyhei sehol olyan csodálatos nagyra nem nőnek, mint azon a helyen, ahová az utolsó Hervoját temették. Még a temető földje is háládatos ahhoz, aki a hazáját szereti.